Gyöngyfonó

Emlékszem, pár hete még
Mellettem ültél a keserű naplementében,
Hallgattuk, ahogy a holdfény hegedül,
És láttuk, hogy a világ szép lassan
Mellkasunk mélyére kerül
Gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldogok voltunk.

Emlékszem, pár hete még
A szíved egy gömbtükör volt, amiben megláttam
Az én szívem aranyló sziluettjét,
És szédültem, mikor csodáltam a
Hópelyhek szomorú piruettjét,
Míg gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldog voltam.

Emlékszem, pár hete még
Felkaptál, amikor hirtelen rám zuhant az ég,
Üveggel karcoltad csuklód, ne fájjon
Nekem, mikor belém markol újra
Az élet, hogy a sötétbe zárjon,
Míg gyöngyöt fonsz hajamba, és olyan boldogok vagyunk.

Emlékszem, pár hete már
Sötétebbek lettek valahogy a nappalaink,
És arcunkon se ömlött szét a holdfény,
Vérünk megkékült, megdermedt, és te
Más lettél, búskomor, vak, zord lény,
De gyöngyöt fonsz hajamba. Talán így boldogok vagyunk.

Mese a néhai színészről, aki előttem állt a diszkontban

Másodszor állt a színpadon. Fiatal volt és gyakorlatlan, gazdag családból származó. És színész. Állítólag. Bár abban a pillanatban nem érezte magát semminek, csak egy kupac szerencsétlen jelmezhalmaznak, akinek a hősszerelmes Romeot kellene alakítania. Azonban elfelejtette a szövegét. Érezte, ahogy az izzadság lefolyik az arcán.

Elképzelte, hogy a nézőtéren már összesúgnak a sznob dámák és üzletember férjeik pökhendien fogják mondogatni előadás után: „eh, ez a darab… kidobott pénz az ilyenre elmenni.” És a kritikusok… A kritikusok még rosszabbakat fognak írni róla, mint az előző alakításáról. Halál, karriervég. Hallotta, hogy a súgó valamit motyog neki, de nem tudott megszólalni.

Haja csapzott volt a verejtéktől. Beletúrt ujjaival, majd kisimította szőke fürtjeit a homlokából, aztán kétségbeesetten a nézőtérre, majd az erkélyen álló színésznőre szegezte tekintetét. A közönség felmorajlott, afféle meglepett-elismerő hangon. Imitt-amott tapsoltak is talán. Ekkor megszólalt Júlia, az előadás pedig rendben folytatódott.

A darab vége után a színház előtt izgatottan suttogó csoportok verődtek össze. Mind az új, fiatal, jóképű, szőke színészről beszéltek, aki ahelyett, hogy szövegét mondta volna, némán játszotta el a szerepet.

A kritikusok dicsérték, csodálták az „ifjú őstehetséget.”

A szerepek, a pénz, a csillogás, a hivatalos felkérések, az interjúk, az újságírók, a fotósok csak úgy özönlöttek a „zseniális fiatal színészhez.” Talán nem meglepő, hogy az összes fotóján a hajába túr. Bizony, ez védjegyévé vált. A fodrászati magazinok címlapjáról mosolygott az emberekre, sőt, saját szalont nyitott, új, kozmetikai cikkeket forgalmazó üzletláncot hozott létre. Mindenki imádta a véletlenül megszülető sztárt.

Azonban egy végzetes napon, miután megmosta haját, belemasszírozta a hajvégeket tápláló balzsamot, leöblítette, hatni hagyott rajta egy gyümölcsös regeneráló és fényesítő pakolást, majd ráfújt egy kis hővédőt és hajfényt, úgy tűnt neki, mintha a homloka gyanúsan a feje tetején kezdődne. És ez napról napra rosszabb lett. Hiába a sikerek: őt is elérte a férfiakat fenyegető kegyetlen rém: a kopaszodás.

Haj nélkül valahogy nem volt olyan sikeres. Valahogy.