- Egy pillanat, és jövök! – mondtam fogvillantós-erőltetett mosoly kíséretében a velem szemben helyet foglaló fiatalembernek.
- Mademoiselle, itt fogok várni Önre! – hallottam a túlfűtött hangon tömegbe kiabált választ, miközben igyekeztem átverekedni magam a forgatagon.
Álarcosbálban voltam. Olyan mesebeli álarcosbálban tüllszoknyákkal, parfümös levegővel, menüettritmusban lépkedő férfiakkal és mézédes hangon kacarászó nőkkel. Mindig is vágytam egy bálra, ahol rongyosra táncolhatom a finom selyemcipőcskéimet, és minden egyes táncot más erős karjaiban lejthetek. Egy bálra, ahol pezsgőt és csokoládélikőrt kortyolgatva a hártyavékony csipkekesztyűbe bújtatott hófehér kezemet egy bíborvörös brokátkabát vállára tehetem, és a kabát tulajdonosának kék szemébe nézve remegő hangon suttoghatom: „Én is!”
És íme, itt volt a bál, a zene, a likőr a kezemben, a csipkekesztyű, sőt, a brokátkabát is ott volt a gazdájával együtt az asztalnál, amit az imént hagytam el. Megkaptam mindent, és mégis menekültem ezekből az álmaimban dédelgetett képekből.
Végre valahára elértem a mosdó illedelmesen elbújtatott, sötét ajtaja elé, és lélekszakadva rontottam be rajta, azonnal kulcsra zárva magam mögött.
- Hála az égnek, hogy itt vagyok… Micsoda egy ficsúr volt… – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
Körbenéztem, mintha megéreztem volna, hogy nem vagyok egyedül.
Megláttam a fiatal lányt, aki szerencsétlenül ácsorgott velem szemben a falnak dőlve. Pihegett és ijedtnek látszott, azonban egy szót se szólt. A kettőnk közt magasodó csendfal egyre jobban feszített belülről. Figyelmesen pásztáztuk egymást a szemünkkel anélkül, hogy tekintetünk egy pillanatra is összekapaszkodott volna. Hullámos, barnásvörös haja volt magas kontyba tűzve, ami valószínűleg a sok tánc miatt kibomlott egy kicsit. Álarca épp csak szemei környékét takarta el, így láthattam finom ívű, sötét szemöldökét. A szemein kívül – már ami látszott belőlük – semmi nem volt az arcában, ami akár egy pillanatra is megragadta volna a tekintetemet. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én, nem valami karcsú, de többé-kevésbé arányos testalkatú. Ahogy szemügyre vettem a ruháját, észrevettem, hogy a szoknyán viselt rövid kabátka kifordítva volt rajta.
- Elnézést, kisasszony, attól tartok, kifordítva vette fel a kabátját – szóltam neki óvatosan mosolyogva.
- Tudom – hangzott a válasza –, én is kifordultam magamból.
Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vesz tudomást a furcsa válaszról, ám tovább akartam gördíteni a beszélgetést erről a kínos pontról.
- A kontya is kissé szétcsúszott és zilált. Megigazítsam? – nyúltam a hajkorona felé, ám ő elkapta a fejét.
- Hagyja, kérem. Az életem kisiklott, a dolgok összezavarodtak, minden kicsúszott az irányításom alól.
Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó elkeseredett kísérletet a beszélgetésre, mert minden ösztönöm azt súgta, hogy csevejbe kell elegyednem ezzel a titokzatos lánnyal.
- No és, mondja csak, ki a kísérője?
- Nincs kísérőm.
- Hogyhogy? – kérdeztem megrökönyödve.
- Nem ismerek senkit. Egyedül vagyok ebben a nagy bálban.
- Egyáltalán senkije, semmije sincs?
- De – sóhajtott fel, és a szája sarkában mosoly bújkált. – A zongorám. Elhangolódott és rozoga már, de az egyetlen, aki ismeri minden mozdulatomat és érzésemet. Ő az egyetlen, aki szeret engem, akinek érek valamit. Csak tönkrement rajta a pedál.
Levette az álarcát, és szempillái alól két kövér könnycsepp buggyant elő.
- Pedálozás nélkül nem tudok szépen zongorázni – mondta mintegy magyarázatképpen, és zokogni kezdett.
Meg akartam simogatni az arcát és letörölni a könnyeit.
Az ujjaim borzongva tapintották képmásomat a hideg tükörben.
