Óhajtgató

De jó lenne, ha lehetne,
Ha a világ lelkem lenne.
Tenyered vele beszórnám,
Hajadba is beletúrnám,
Karodat köréje fonnám,
A szívedhez odafognám.
Íriszedben világlanék,
Álmaidba besiklanék,
Szádon lakat, titok benne

Ha a világ lelkem lenne.

De jó lenne, ha lehetne,
Ha a világ lelked lenne.
Szempilláim közé zárnám,
Mellkasomat neki tárnám,
A fénybe is felemelném,
Aranytollak közé tenném,
Ujjaimmal simítgatnám,
Hajam alá elbújtatnám.
Tőlem senki el nem venne

Ha a lelked enyém lenne.

Jaj, el nem eresztenélek,
Bármennyire szeretnélek.
Rabnak szállnál tenyerembe

Ha a világ enyém lenne.

Rekviem II.

fura íze van ennek a sötétnek
a fejemnek kemény a föld
ez a csipke meg undorító-szürke.
sok lesz az örökkévalóság
a tükörképemmel együtt
ami a fejem felett nézi
önmagát és álmélkodik.
aztán saját képébe röhög
torz hiányos fogazattal.
a kis férgek is zavarnak a
körmöm alatti vájataikban.
hideg van. biztos északi
fekvésű az öröklakásom.
velem már az élet is kitolt.
ha a halál ilyen remélem csak

álmodom.

Rekviem I.

ez valami új
valami rút szentség
elkerülhetetlen
mint a szerelem
halott virág szagú
rézpénzek
márványos csukott
szemeken
ünneplőbe takart
szürkeség
a semmin
díszes huzat
a fényes csiszolt
aranydobozban
fuldokló szél
sem kutat

a világ
meg nem botlik
(egy szelete
megsántul)
a fa meg nem
kopaszodik
(egy ága
elárvul
s letört
vesszőit
nem éri
kegyelem)

emlékszel:

az esküvőmön

táncolsz

velem