2012. december 26., szerda

Álarc és zongorapedál


-        Egy pillanat, és jövök! – mondtam fogvillantós-erőltetett mosoly kíséretében a velem szemben helyet foglaló fiatalembernek.
-        Mademoiselle, itt fogok várni Önre! – hallottam a túlfűtött hangon tömegbe kiabált választ, miközben igyekeztem átverekedni magam a forgatagon.
Álarcosbálban voltam. Olyan mesebeli álarcosbálban tüllszoknyákkal, parfümös levegővel, menüettritmusban lépkedő férfiakkal és mézédes hangon kacarászó nőkkel. Mindig is vágytam egy bálra, ahol rongyosra táncolhatom a finom selyemcipőcskéimet, és minden egyes táncot más erős karjaiban lejthetek. Egy bálra, ahol pezsgőt és csokoládélikőrt kortyolgatva a hártyavékony csipkekesztyűbe bújtatott hófehér kezemet egy bíborvörös brokátkabát vállára tehetem, és a kabát tulajdonosának kék szemébe nézve remegő hangon suttoghatom: „Én is!”
És íme, itt volt a bál, a zene, a likőr a kezemben, a csipkekesztyű, sőt, a brokátkabát is ott volt a gazdájával együtt az asztalnál, amit az imént hagytam el. Megkaptam mindent, és mégis menekültem ezekből az álmaimban dédelgetett képekből.
Végre valahára elértem a mosdó illedelmesen elbújtatott, sötét ajtaja elé, és lélekszakadva rontottam be rajta, azonnal kulcsra zárva magam mögött.
-        Hála az égnek, hogy itt vagyok… Micsoda egy ficsúr volt… – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
Körbenéztem, mintha megéreztem volna, hogy nem vagyok egyedül.
Megláttam a fiatal lányt, aki szerencsétlenül ácsorgott velem szemben a falnak dőlve. Pihegett és ijedtnek látszott, azonban egy szót se szólt. A kettőnk közt magasodó csendfal egyre jobban feszített belülről. Figyelmesen pásztáztuk egymást a szemünkkel anélkül, hogy tekintetünk egy pillanatra is összekapaszkodott volna. Hullámos, barnásvörös haja volt magas kontyba tűzve, ami valószínűleg a sok tánc miatt kibomlott egy kicsit. Álarca épp csak szemei környékét takarta el, így láthattam finom ívű, sötét szemöldökét. A szemein kívül – már ami látszott belőlük – semmi nem volt az arcában, ami akár egy pillanatra is megragadta volna a tekintetemet. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én, nem valami karcsú, de többé-kevésbé arányos testalkatú. Ahogy szemügyre vettem a ruháját, észrevettem, hogy a szoknyán viselt rövid kabátka kifordítva volt rajta.
-        Elnézést, kisasszony, attól tartok, kifordítva vette fel a kabátját – szóltam neki óvatosan mosolyogva.
-        Tudom – hangzott a válasza –, én is kifordultam magamból.
Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vesz tudomást a furcsa válaszról, ám tovább akartam gördíteni a beszélgetést erről a kínos pontról.
-        A kontya is kissé szétcsúszott és zilált. Megigazítsam? – nyúltam a hajkorona felé, ám ő elkapta a fejét.
-        Hagyja, kérem. Az életem kisiklott, a dolgok összezavarodtak, minden kicsúszott az irányításom alól.
Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó elkeseredett kísérletet a beszélgetésre, mert minden ösztönöm azt súgta, hogy csevejbe kell elegyednem ezzel a titokzatos lánnyal.
-        No és, mondja csak, ki a kísérője?
-        Nincs kísérőm.
-        Hogyhogy? – kérdeztem megrökönyödve.
-        Nem ismerek senkit. Egyedül vagyok ebben a nagy bálban.
-        Egyáltalán senkije, semmije sincs?
-        De – sóhajtott fel, és a szája sarkában mosoly bújkált. – A zongorám. Elhangolódott és rozoga már, de az egyetlen, aki ismeri minden mozdulatomat és érzésemet. Ő az egyetlen, aki szeret engem, akinek érek valamit. Csak tönkrement rajta a pedál.
Levette az álarcát, és szempillái alól két kövér könnycsepp buggyant elő.
-        Pedálozás nélkül nem tudok szépen zongorázni – mondta mintegy magyarázatképpen, és zokogni kezdett.
Meg akartam simogatni az arcát és letörölni a könnyeit.
Az ujjaim borzongva tapintották képmásomat a hideg tükörben.

Interjú a Sorssal


Hatalmas, impozáns, fehér teremben ültettek le. Két szék állt egymással szemben, az egyiken én foglaltam helyet, a másikra interjúalanyomat vártam. A teremben minden hófehér volt és ragyogóan tiszta. Az oldalfalak tükörként verték vissza a ki tudja, honnan érkező fényt. Sokáig erőltettem a szemem, mire hozzászokott ehhez a vakító világossághoz. Idegesen doboltam jegyzettömbömön a tollammal.
-          Köszöntelek! – dörgött egy hang.
Meglepődötten felálltam a székről.
-          Elnézést… Kivel beszélek, és hol van? Nem látom sehol.
Csend.
-          Ki szólt hozzám? – kérdeztem szinte ordítva.
-          Kihez jöttél? – hangzott fel a hang most magasan csengőn.
A hang mindenhonnan áradt. A falakból, a padlóból, a két székből.
-          Én… a Világigazgatóhoz. Ide küldtek, beszélgetnem kell vele.
-          Ki küldött?
-          A Tudat.
-          Rendben van, kérdezz, amit óhajtasz!
Zavartan álltam a szék előtt.
-          Ne haragudjon, Világigazgató úr…
-          Nyugodtan tegezz, és hívj Sorsnak. Megjegyzem különben, hogy nem vagyok úr. De hölgy sem.
-          Természetesen. Köszönöm.
-          Foglalj helyet!
-          Ööö… köszönöm – ültem le, és egyre jobban zavarba jöttem.
-          Tehát?
Dadogtam.
-          Ne haragudj, Sors… de mégis… hogyan beszéljek veled, ha nem látlak, és a hangod is folyton más?
-          Az érzékszerveiddel nem tudsz felfogni. Pont úgy, ahogy a Tudatoddal sem. A Tudat éppen ezért küldött téged hozzám: TUDNI akar rólam dolgokat. Csak azt felejti el, hogy engem nem lehet TUDNI.
-          De mégis… Nem lehetne, hogy valamiképp testet ölts?
-          Dehogynem lehet! – nevetett a Sors mély basszus hangon. – De arra kevesen képesek.
-          Mi az, hogy kevesen képesek? – értetlenkedtem. – Nem nekem kell test, hiszen én rendelkezem vele.
-          De a te lelkedben élek valahogy.
-          Tehát nekem kell onnan előhívnom a tested és a hangod?
-          Pontosan. Látod, érted te ezt!
-          Hát, jó – vontam meg a vállam.
Fogalmam sem volt róla, hogyan vagy mit kéne tennem, így vártam. A fehér termet egyszerre sűrűn gomolygó köd borította el. A köd egy idő után alakot vett fel, ám ez az alak minden pillanatban más és más lett.
-          Te lennél a sorsom? – sétáltam oda a vastag könyvhöz.
-          Igen, én – válaszolt az immár csodaszép grafikává vált könyv.
-          És mondd, miért változol még mindig?
-          Mert a jövőd, a sorsod még képlékeny, változtatható – mondta kellemes, mély hangon egy fiatal férfi.
-          És… megoldható lenne, hogy míg beszélgetünk, addig ember maradj?
-          Nehéz, de megoldható. Te kellesz hozzá. Képzeld azt, hogy ez az ember a sorsod, és mindenható irányítód.
-          Rendben. Akkor most, kedves Sors, mesélhetnél magadról.
-          Amikor megszülettél, már el volt döntve a sorsod legtöbb fő állomása…
-          Állj! – kiáltottam fel. – Az előbb nem azt mondtad, hogy a Sors változó és képlékeny? Ez paradoxon!
-          Közel sem – nevetett kedvesen a férfi. – Csak a főbb állomások kijelöltek az életedben, a többit te változtathatod kényed-kedved szerint. Persze, van, amikor a körülmények közbeszólnak. De ez sokkal bonyolultabb, minthogy akárki megértse. Én sem értem, pedig magamról beszélek.
-          Te nem érted magad? – kérdeztem kihívóan. – Akkor mégis hogy jelentheted számomra a legjobb életutat?
-          Nem feltétlen vagyok a legjobb életút, csupán a legtanulságosabb. És amíg te nem érted magad, addig a sorsod sem értheti önmagát, elvégre az is te vagy.
-          Hát… ez eléggé bonyolult – ráncoltam össze a szemöldököm. –, de azt hiszem, megértettem. Egyébként… ha meg nem sértelek… Elárulnád, miért voltál láthatatlan?
-          Ez egyszerű! Rájössz te is. Na, nem mintha az előző dolgokra nem te jöttél volna rá…
-          Mert amiről eddig beszéltünk, az az én véleményem?! – a hangom magas regiszterbe csúszott.
-          Ki másé? – mosolygott a Sors férfitestben. – Mindig elfelejted, hogy én is egy részed vagyok, így amit mondok, azok igazából a te belső gondolataid. Csak nem jönnél rájuk, ha nem hinnéd, hogy valaki mást hallasz.
-          Ez… szinte felfoghatatlan.
-          Tudom. De hadd halljam tőled a választ.
-          Ne haragudj, de már elfelejtettem a kérdést – nevettem ki magamat. – Illetve… megvan.
-          És a válasz?
-          Hmmm. Talán… mert nem csak az én sorsom vagy?
-          Félig-meddig jó. Jelen pillanatban, ebben az alakban a tied. De nézz csak ide! Már nem! – azzal átváltozott egy lánnyá. Egészen pontosan önmagammá.
-          Ez… mégis kinek a sorsa? – pislogtam.
-          Ezé a fiúé! – majd visszaváltozott az előző férfivé.
-          Értem. Tehát te test nélkül az egész mindenség sorsa vagy, ezért nincsen tested. Csak akkor, ha egy adott személy sorsa leszel. Logikus.
-          Bravissimo!
-          Nos… lenne még egy fontos kérdésem. Illetve nem egy.
-          Érdeklődve hallgatom.
-          Értem, hogy az a célod, hogy mikor meghalok, minél tanultabban menjek a túlvilágra. A tanultat nyilván nem úgy értem, hogy szerezzek öt diplomát. Szóval… ha a tanulás a lényeg… Miért állítasz egyszerre megoldhatatlanul sok próbatétel ellen? Ráadásul olyanok ellen, amikkel a fejlődésem csakis hátráltatva lehet.
-          Ez egyrészt lehetőséget ad arra, hogy magad dönts az életed folyama felől. Másrészt pedig afféle teszt.
-          Teszt? – kerekedtek el a szemeim.
-          Igen. Azt próbálgatom, hogy mennyire vagy rátermett a számodra kijelölt életútra.
-          De azt nem „hozzám igazítják” a születésemkor?
-          De. Azonban a Világegyetemben nincsen tökéletesen működő rendszer, így ez sem az. Ezt kell a próbákkal ellenőriznem. Ha elbuksz, rossz sorsot kaptál.
-          És olyankor mi történik?
-          Semmi. Megváltoztatom az életutat. Mielőtt megkérdeznéd, ez csakis ebben az esetben lehetséges.
-          Nahát. Ez varázslatos. És olyan összetett, mint a világ maga.
-          Ne feledd, hogy te is egy aprócska, külön világ vagy!
-          Persze-persze. És mondd csak – nyeltem egyet. –, nem lehet megtudnom előre, hogy mi lesz a sorsom?
-          Csillagász leszel, és felfedezed az életet a Világűrben. Költő leszel, és verseiddel szebbé teszed a világot. Művész leszel, és kitaszítanak. Színész leszel, és ajnározni fognak. Szerelmes leszel, és boldog.
-          Ez minden? – csalódott voltam.
-          Nem. Számtalan variáció létezik. Ez csak töredéke. És nem én döntöm el, hogy melyiket választod.
-          Hanem én. Tehát nem a sorsom, hanem a Tudatom.
-          Pontosan. De egy variációt még azért megosztok veled.
-          Igen?
-          Lehetsz ember. Emberséges, becsületes ember. Ez a legnehezebb életút, és csak kevesen képesek rá.
-          Én az vagyok?
-          Nem tudhatom.
-          Hát… mindig is szerettem a kihívásokat. Sors, még egy kérdésem lenne, aztán indulnom kell!
-          Tessék.
-          Hányan jutottak el oda, hogy képesek voltak beszélni a sorsukkal?
-          Nem sokan. Csak a sokat szenvedett emberek. Nem fizikai szenvedésre gondolok. Ha valaki rettegésben tart, vagy lelkileg taszít porba nap mint nap, az nyitottá teszi a lelked a jó felé, amit úgy hiányolsz.
-          És még valami… Mindenkinek ebben a hófehér, egyszerű teremben jelensz meg?
-          Nem. Ezt kifejezetten neked tartogattam.
-          Hm. Köszönöm. Azt hiszem, mindenre választ kaptam. Köszönöm mégegyszer, Sors!
-          Emberhez méltó életed legyen! – búcsúzott tőlem a férfi, miközben köddé oszlott.
-          Ember leszek! – kiáltottam, a hangom már visszhangzott. - Ember leszek, és másokat is emberré fogok tenni! 

Belenyugvó befejezés


némán fogunk állni.
nem fogjuk meg egymás kezét.
csak nézünk egymásra, mintha örökké búcsúznánk.
az elporladt szerelmek sugárútján.

majd szobrot állítanak nekünk.
szemünk helyére drágaköveket helyeznek,
a smaragd és a zafír ragyogni fog az éles napfényben
az elporladt szerelmek sugárútján.

néha megállnak előttünk.
arcukon a szánalom látszik,
aztán megvonják vállukat és továbbmennek
az elporladt szerelmek sugárútján.

egy ideig így maradunk.
aztán megelevenedünk majd.
mosolyogva sétálunk el talapzatunkról.
nem állunk többé az elporladt szerelmek sugárútján.

Túlzó látomás

Egy lányt láttam, ajka piros volt, mint az alma.
Némán állt velem szemben.
Nem szólt, szája lezárt boríték. Ez volt hatalma.
Hajából hurkot kötött nyaka köré az idő,
Teste szürke volt, erőtlen, csak ajkai éltek.
Homlokán célkereszt azt várva, hogy ki lő.
Szemei sötét bogárként csillogtak és féltek.
Láttam, hogy a tűz tavában fürdik minden éjjel,
Kezében az ezüsttőr véráztatva villogott,
A Pokol verekedett ott benne meg az Éggel,
S nyakára nyomtak így vöröslő, fájó billogot.
Szeme fekete bűnös és szennyes vért könnyezett,
A szürke bőrt, a húst az arcról csontig lemarta,
S ez irtózatos kínok alatt meg sem görnyedett,
Nem érzett tán semmit, vagy amit mégis, takarta.
Keresztjét ő ácsolta kívánt gyötrelmek alatt,
Szívét ezüst tőrszúrással ki ő véreztette,
Gennyes sebe újra égőn fel miatta szakadt,
Mindeneknek szépségét el csakis ő vesztette.
Egy lányt láttam, ajka bűnös volt, mint az alma.
Szenvedett velem szemben.
Nem szólt, szája lezárt boríték, ez volt hatalma.

Azt mondják, ne álljak annyit tükör előtt.

KOSZORÚ-töredékek


Valaki vagy.
Én is valaki lehetek.


De
Együtt
Senkik lettünk
Mikor
Lehulltak


A falevelek.

***

Érzelmeink lusta ködként tűnnek el levegőnkben.

***

Mindennap megöltél.
Mindennap feltámadtam.
Majd megváltalak, ha megértesz.


Ajánlom G. S.-nek olyan tiszta szívvel, amilyen tisztának ő saját szívét véli.

Húg


A fal köztünk állt,
Ő nem tudta, hogy hallom
A meleg szobában,
Ahogy kinn dalol.
Ujjait dermedt
Jégcsapként nyújtogatta,
Ahogy vékony kardigánban állt,
És remegő hangon énekelt.
Az előkertben némán hallgatták
A virágok, s az esőcseppek
Könnyként peregtek le róluk.
Megint mécsest gyújtott,
A láng rázkódva ágaskodott,
És ő úgy énekelt, mintha
Anya altatná gyermekét.
A hangja lágyan, ringatón
szárnyalt s halt el a szélben.
Átjárt a hideg, amit ő érzett,
A szívem csomóba fagyott
És halkan remegett mellkasomban.
Nem hittem, hogy egy gyerek képes így gyászolni.

Apám dala

Apám egy rapszódia.
Néha kék és néha tűzvörös,
Vad hullám a jókedve.
Néha észlény, néha ösztönös.
Édes egyszer, mint a méz,
S aztán keserű, mint az epe,
Egyszer meg sem érzi, de
Máskor marja tengernyi sebe.
Apám egy rapszódia.
Hegedű, ha sír, dob, ha nevet.
Apám változékony, de
szeret. Változatlanul szeret.