Sasorrod ívén megcsillant a Nap,
Én csodáltalak a fák alatt ülve,
Szél cibálta sötét felhő-hajad,
De te… te tűrted épp csak megrezdülve.
Lányarcod volt: kisőz színű szemed,
Éj-pillád… S az a puhán piros ajak!
Hófehérre súrolt költőkezed
Simításától remegtek a szavak.
A szavak, amiket nem nekem mondtál.
Én mindent hallottam, te mindent láttál.
Tudom, hogy észrevettél.
Láttad lassan kopó rúzsom,
Nevetve felcsúszó szoknyám,
A nyártól duzzadó húsom,
A pírt, mi lassan kúszott rám.
Majdnem rám is nevettél.
Megfigyelted
vállam ívét,
szemem színét,
ütőerem,
barna kezem,
És minden
kacagó-susogó
feléd kunkorodó hajfürtömet.
Mindent
láttál.
Láttad, hogy a szívem vér helyett álmokat keringet,
Hogy a gyomrom hol a reményt hol önmagát emészti,
Hogy az ég minden kegye se menthetne meg minket,
Mert testem csak elajándékozott lelkét félti.
És te megrémültél, gyáva ficsúr.
Pedig csak egy pillanatra kellettél – volna.
****
Aztán rám nézett a nő mellőled,
Aki szádba álmos meleget csókol
Csendben felállt, eltakart előled.
Gyenge
szerelem, ha félteni kell egy
haldoklótól.
