Lobotómia ajándékba

fehér alabástrom
homlokom
magamat bámulom a fallal szemben
virágok nyílnak mélyülő szemgödrömben
tenyeremen táncoló rúzsnyomok
számról méz csepeg a fehér takaróra
felfelé nézek hullócsillag repül 

a szemembe.

szürke víz csorog
a hófehérre
tenyeremben vérző fűcsomók
tűk vízszínű szemgolyómban
a semmit bámulom
homlokom
fehér alabástrom.

Három cserép balladája

Hófehér műanyag széken sír
Egy muskátli törött cserépben
És csendesen lejt a nyír
Pocsolyák szétfolyó szemében
Tűz ég és mellkasok hasadnak
És üvöltve nyílnak új életek
Kezekből patakok fakadnak
 Az ég csak áll bámul réveteg

***

Mögötted nyár-ízű levegő

És énnekem nem maradt egyéb:
Fényképed s két halkan remegő
Gyöngyházfény-fehér virágcserép.

Utolsó lépcsőfok

Kati, ha nagyon összeszedte magát, vissza tudott emlékezni, mikor állt meg és nézett le először a csigalépcsőről. Bár nem volt biztos benne, számításai szerint ötéves lehetett. Elbűvölte a mélység, a végeláthatatlan feketeség.

-          Van egyáltalán alja? – kérdezte.

Persze senki nem felelt neki. Nem is tudta, hogy napokig vagy percekig állt a korlát mellett, mielőtt továbbment volna. Utána ugyanazt csinálta, mint addig: ment felfelé.

Idővel úgy vette észre, mintha egyre több emberrel gyalogolna minden áldott nap. Valóban: felnőttek és gyerekek igyekeztek minél feljebb jutni. Néha hozzáértek Katihoz, vagy szóltak hozzá egy-két szót, de ezek az apró dolgok többnyire pár nap múlva elfelejtődtek.

Pár év múlva egyre több a lánnyal egykorú fiatal lépcsőzött. Később egy-kettővel egészen hosszú beszélgetésekbe bonyolódott. A leggyakoribb téma a lépcső volt köztük, hiszen mindegyikük véleménye különbözött abban, hogy van-e alja, mennyire fárasztó a folytonos lépdelés rajta, mennyire magasak a fokok, milyen rozoga a korlát és így tovább.

Egy napon három fiú állította meg Katit. Ez volt a második alkalom, mikor megállt. A fiúk épphogy bemutatkoztak, s már mindhárom össze-vissza ölelte-csókolta őt, nem győzte lefejteni magáról az erős karokat. Erre az első két fiú megvonta a vállát és továbbállt. De a harmadik még sokáig nem adta fel, és mikor a lány kiadta az útját, elképesztő nagyot rúgott bele. Kati harminc lépcsőfoknyit zuhant, és ezután sántán vonszolta magát fölfelé. Nemigen szólt senkihez, évek teltek el ebben a kínos némaságban, ám egy napon egy férfi fejét vesztve rohant lefelé a lépcsőn, sokakat kis híján magával sodort.

Teljes véletlen volt, hogy a férfi egyenesen beleütközött Katiba, aki nem engedte tovább. Beszélgetni kezdtek, és a nő egészen megkedvelte. Szinte cibálta magával több emeletet felfelé. Teljesen elfelejtette, milyen valakivel érintkezni, és rengeteget segített neki, hogy a férfira támaszkodhatott, hiszen így szinte egészséges ember módjára tudott menni. Egyre inkább bízott abban, hogy a férfinak rokonszenves, de egyszer, mikor éppen nem figyelt, a társ eszelős rohanásba kezdett – ismét lefelé. Kati utánasietett, de sánta lába akadályozta. Ennek ellenére kitartóan ment lefelé, bár ereje egyre fogyott.

Egy reggel arra eszmélt, hogy már csak a falra támaszkodva halad egyre lejjebb és lejjebb, a haja pedig ősz és csatakos. Senki nem volt körülötte. Kivánszorgott a korlátig, és letekintett a mélybe. Fényességet látott. Már csak másfél forduló volt hátra a lépcső aljáig. Mindenegyes fokkal külön meg kellett küzdenie, és mikor leült az utolsóra, annyit mondott:

-          Tehát van…

Az összetöpörödött, öreg alak a fénybe zuhant.

Hajnal

Fekete év volt. Január elsején nem kelt fel a nap, a tavasz borzongatóan jeges időjárást hozott, csakúgy, mint az ősz. Talán július közepén derengett fel keleten valami halvány ragyogás, de pár perc múltán az is elenyészett. Az állatok behúzódtak odvaikba, barlangjaikba a sötét és a hideg elől. Valóban minden feketévé vált: a fű, a fák, a homok, az ég, a virágok. Az idő múlása nem volt érzékelhető, csak pontatlanul lehetett meghatározni, milyen hónap vagy napszak van. A történet, amit elmesélek valószínűleg a Fekete Év telén esett meg, mivel az odvakba a szokásosnál is jegesebb szél fújt be, és a kijáratokat valami porszerű, olvadékony anyag fedte be.

Két alak feküdt a sötétben, vastag pokrócokba bugyolálva, egy üreg két végében, egymásnak háttal. Mondom, elképzelhetetlenül hideg volt. Ha egy cseppnyi túlélőösztön lett volna a két lényben, szorosan egymáshoz bújnak, hogy ne fagyjanak meg. Már éppen meg is feledkeztem volna róluk azt gondolván, hogy meghaltak, mikor az egyikük megmozdult. Épp csak a kisujját billentette meg, de legalább tudtam, hogy él. Éppen abban a pillanatban mozdult meg a másik is: átfordult a jobb oldalára, miközben reszelős hangot hallatott. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy beszél. Furcsán ejtette a szavakat, jobban hasonlított egy rozsdás zár nyikorgásához, mint emberi beszédhangokhoz.

-        Már megint akkor keltél, mint én? Mikor szoksz végre le róla, hogy mindenben engem utánozz?

-        Utánozzon téged az, akinek hat anyja van. Egy szerencsétlen senki vagy. Néha szégyellek lélegezni, mert tudom, hogy te négy méterre tőlem ugyanezt teszed – válaszolt rá egy mélyebb csikorgás.

-        Ugyan ki előtt szégyellsz bármit is? Nincs ezen a világon kettőnkön kívül senki sem. Előttem aztán felesleges alakoskodnod, jobban ismerlek, mint ezt a sötétséget.

Ezen igazán megbántódtam. Hogyhogy rajtuk kívül senki nincs? Akkor én mégis ki lennék? És mi lenne a fű, a homok, az ég, a virágok meg a fák?

-        Milyen sötétség? Hát nem látod ezt a mindent elöntő fehér fényt? Olyan, mint a patyolat, szinte vakít. Csak hideg ne lenne.

-        Hideg? Miféle hideg? Épp a bőröm le nem vedlem, olyan meleg van.

-        Hát akkor bújj ki a pokrócod alól! – nyekergett a mélyebbik hang.

-        Pokróc? Ez tiszta brokát, tiszta selyem! Még hogy pokróc. Kikérem magamnak!

Nagyot sóhajtottam. Ez bizony rettentő unalmas kvaterkázás volt, bár a két élőlény hallhatólag fenemód élvezte a céltalan csipkelődést. Még hallgattam egy ideig őket, aztán éppen elszundítottam volna, mikor a magasabbik hang váratlanul lágyabbá, dallamosabbá vált. Annyira meglepődtem, hogy az addig ólomnehézségű szemhéjaim egyszeriben kipattantak.

-        Te, Risztek – mondta szinte kedvesen –, mennyi ideje tart már ez az átkozott idő?

-        Milyen átkozott időről beszélsz? – recsegte a mély hang. – Soha szebb időt még nem értem!

-        Tudom, hogy számolod, hogy mióta borult minden sötétbe. Sosem hagysz aludni, mert zörögsz, ahogy a számokat a földbe karcolod.

-        Próbálj meg te a vaksötétben számokat írogatni, nagyokos!

-        Ahá – kiáltott fel diadalmasan a magasabb hang –, szóval bevallottad, hogy sötét van, és nekem van igazam!

Kis híján megint felsóhajtottam, de Risztek válasza meglepett.

-        Na és, ha neked van igazad. Min változtat az?

-        Hát – kezdte a másik hang –, nem tudom.

-        Na, látod. Egyébként, ha éppen tudni akarod, Kankalin, pont háromszázötvenkilenc napja tart a sötét.

-        Régen mindig szoktam mondani valamit ilyenkor, de nem jut eszembe, micsodát.

-        Talán azt, hogy köszönöm.

-        Azt is, de nem arra gondoltam. Valami boldog.

-        Lehet.

Hosszú ideig csak hallgattak, közben a szél teljesen megállt. Kankalin szólalt meg újra.

-        Te, Risztek. Miért vitázunk mi annyit?

-        Nem tudom. Nem vagyok biztos benne…

-        Miben?

-        Hogy miért vitázunk annyit.

-        Na, mondjad.

-        Nem mondom.

-        Akkor ne mondjad.

Kankalin percekig dacosan hallgatott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a sötétben Risztek fekhelye felé bámul vasvillaszemekkel. Azt hiszem, reménykedett, hogy Risztek előbb-utóbb kifejti a véleményét a vitáikról, de mivel ez nem így lett, újra megszólalt.

-        Neked se jut eszedbe, hogy hogyan van az a valami, ami boldog? Vagy áldott, vagy tudom is én.

-        Nem jut eszembe. Nem fázol? – a beszélgetés végére már mindkettejüknek teljesen lágy, emberi hangja lett. Azt hiszem, régóta nem álltak szóba egymással azelőtt.

-        De – mondta Kankalin, és azt hiszem, egészen kicsit elmosolyodott. – Vagyis… az előbb még fáztam, de most már… annyira nem.

-        Én is így vagyok valahogy. És mondd, kérlek, hogy nem csak képzelem, hogy látlak.

-        Nem képzeled. Azt hiszem, én is látlak. Már nem is emlékeztem a szemeidre.

-        Én sem.

Elnevettem magam.

Még a legsötétebb évben is gyúl fény a háromszázötvenkilencedik napon. 

(Nem)-évfordulónkra

Nem mondom, hogy nem szerettelek,
Csak nem adhattam neked
Színre szint
és
Dalra dalt.

Én nem mondom, hogy nem szerettelek,
Csak gyorsan gabalyodott
Csendbe csend
és
Gondba gond.

Nem mondom, hogy elfeledtelek,
Csak észrevétlen telt a
Percre perc
és
Napra év.

Kis noktürn

Éjködben vonat
Zakatol utcánkban
Sziréna virul
S a ritkán zümmögő
Csendben felsír
Egy-egy részeg
Ficsúr

Langyos zivatar
Kopog az erkélyünk
Rácsain fekszem
Dohos párnán
Nyűtt takarón
(Érted) álmomban
Verekszem

Az Utazónak

havazik

de benn nyár van

a hajadban meleg
esőcseppek

itt is nevetsz

a szemeid kékek

riviérák

ott grimaszolsz

vidám manó

párizs eiffel

az arcod hiányzik
te vörös és szőke-barna
valaki más

innentől már
minden olyan hideg

norvégia

mélyebb ráncok

az orrod megnőtt

fáradt lehetsz.

gyere haza.

hideg tél vár itthon

forró karok

s ezernyi eltüzelt kép.