Lobotómia ajándékba

fehér alabástrom
homlokom
magamat bámulom a fallal szemben
virágok nyílnak mélyülő szemgödrömben
tenyeremen táncoló rúzsnyomok
számról méz csepeg a fehér takaróra
felfelé nézek hullócsillag repül 

a szemembe.

szürke víz csorog
a hófehérre
tenyeremben vérző fűcsomók
tűk vízszínű szemgolyómban
a semmit bámulom
homlokom
fehér alabástrom.

Három cserép balladája

Hófehér műanyag széken sír
Egy muskátli törött cserépben
És csendesen lejt a nyír
Pocsolyák szétfolyó szemében
Tűz ég és mellkasok hasadnak
És üvöltve nyílnak új életek
Kezekből patakok fakadnak
 Az ég csak áll bámul réveteg

***

Mögötted nyár-ízű levegő

És énnekem nem maradt egyéb:
Fényképed s két halkan remegő
Gyöngyházfény-fehér virágcserép.

Utolsó lépcsőfok

Kati, ha nagyon összeszedte magát, vissza tudott emlékezni, mikor állt meg és nézett le először a csigalépcsőről. Bár nem volt biztos benne, számításai szerint ötéves lehetett. Elbűvölte a mélység, a végeláthatatlan feketeség.

-          Van egyáltalán alja? – kérdezte.

Persze senki nem felelt neki. Nem is tudta, hogy napokig vagy percekig állt a korlát mellett, mielőtt továbbment volna. Utána ugyanazt csinálta, mint addig: ment felfelé.

Idővel úgy vette észre, mintha egyre több emberrel gyalogolna minden áldott nap. Valóban: felnőttek és gyerekek igyekeztek minél feljebb jutni. Néha hozzáértek Katihoz, vagy szóltak hozzá egy-két szót, de ezek az apró dolgok többnyire pár nap múlva elfelejtődtek.

Pár év múlva egyre több a lánnyal egykorú fiatal lépcsőzött. Később egy-kettővel egészen hosszú beszélgetésekbe bonyolódott. A leggyakoribb téma a lépcső volt köztük, hiszen mindegyikük véleménye különbözött abban, hogy van-e alja, mennyire fárasztó a folytonos lépdelés rajta, mennyire magasak a fokok, milyen rozoga a korlát és így tovább.

Egy napon három fiú állította meg Katit. Ez volt a második alkalom, mikor megállt. A fiúk épphogy bemutatkoztak, s már mindhárom össze-vissza ölelte-csókolta őt, nem győzte lefejteni magáról az erős karokat. Erre az első két fiú megvonta a vállát és továbbállt. De a harmadik még sokáig nem adta fel, és mikor a lány kiadta az útját, elképesztő nagyot rúgott bele. Kati harminc lépcsőfoknyit zuhant, és ezután sántán vonszolta magát fölfelé. Nemigen szólt senkihez, évek teltek el ebben a kínos némaságban, ám egy napon egy férfi fejét vesztve rohant lefelé a lépcsőn, sokakat kis híján magával sodort.

Teljes véletlen volt, hogy a férfi egyenesen beleütközött Katiba, aki nem engedte tovább. Beszélgetni kezdtek, és a nő egészen megkedvelte. Szinte cibálta magával több emeletet felfelé. Teljesen elfelejtette, milyen valakivel érintkezni, és rengeteget segített neki, hogy a férfira támaszkodhatott, hiszen így szinte egészséges ember módjára tudott menni. Egyre inkább bízott abban, hogy a férfinak rokonszenves, de egyszer, mikor éppen nem figyelt, a társ eszelős rohanásba kezdett – ismét lefelé. Kati utánasietett, de sánta lába akadályozta. Ennek ellenére kitartóan ment lefelé, bár ereje egyre fogyott.

Egy reggel arra eszmélt, hogy már csak a falra támaszkodva halad egyre lejjebb és lejjebb, a haja pedig ősz és csatakos. Senki nem volt körülötte. Kivánszorgott a korlátig, és letekintett a mélybe. Fényességet látott. Már csak másfél forduló volt hátra a lépcső aljáig. Mindenegyes fokkal külön meg kellett küzdenie, és mikor leült az utolsóra, annyit mondott:

-          Tehát van…

Az összetöpörödött, öreg alak a fénybe zuhant.

Hajnal

Fekete év volt. Január elsején nem kelt fel a nap, a tavasz borzongatóan jeges időjárást hozott, csakúgy, mint az ősz. Talán július közepén derengett fel keleten valami halvány ragyogás, de pár perc múltán az is elenyészett. Az állatok behúzódtak odvaikba, barlangjaikba a sötét és a hideg elől. Valóban minden feketévé vált: a fű, a fák, a homok, az ég, a virágok. Az idő múlása nem volt érzékelhető, csak pontatlanul lehetett meghatározni, milyen hónap vagy napszak van. A történet, amit elmesélek valószínűleg a Fekete Év telén esett meg, mivel az odvakba a szokásosnál is jegesebb szél fújt be, és a kijáratokat valami porszerű, olvadékony anyag fedte be.

Két alak feküdt a sötétben, vastag pokrócokba bugyolálva, egy üreg két végében, egymásnak háttal. Mondom, elképzelhetetlenül hideg volt. Ha egy cseppnyi túlélőösztön lett volna a két lényben, szorosan egymáshoz bújnak, hogy ne fagyjanak meg. Már éppen meg is feledkeztem volna róluk azt gondolván, hogy meghaltak, mikor az egyikük megmozdult. Épp csak a kisujját billentette meg, de legalább tudtam, hogy él. Éppen abban a pillanatban mozdult meg a másik is: átfordult a jobb oldalára, miközben reszelős hangot hallatott. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy beszél. Furcsán ejtette a szavakat, jobban hasonlított egy rozsdás zár nyikorgásához, mint emberi beszédhangokhoz.

-        Már megint akkor keltél, mint én? Mikor szoksz végre le róla, hogy mindenben engem utánozz?

-        Utánozzon téged az, akinek hat anyja van. Egy szerencsétlen senki vagy. Néha szégyellek lélegezni, mert tudom, hogy te négy méterre tőlem ugyanezt teszed – válaszolt rá egy mélyebb csikorgás.

-        Ugyan ki előtt szégyellsz bármit is? Nincs ezen a világon kettőnkön kívül senki sem. Előttem aztán felesleges alakoskodnod, jobban ismerlek, mint ezt a sötétséget.

Ezen igazán megbántódtam. Hogyhogy rajtuk kívül senki nincs? Akkor én mégis ki lennék? És mi lenne a fű, a homok, az ég, a virágok meg a fák?

-        Milyen sötétség? Hát nem látod ezt a mindent elöntő fehér fényt? Olyan, mint a patyolat, szinte vakít. Csak hideg ne lenne.

-        Hideg? Miféle hideg? Épp a bőröm le nem vedlem, olyan meleg van.

-        Hát akkor bújj ki a pokrócod alól! – nyekergett a mélyebbik hang.

-        Pokróc? Ez tiszta brokát, tiszta selyem! Még hogy pokróc. Kikérem magamnak!

Nagyot sóhajtottam. Ez bizony rettentő unalmas kvaterkázás volt, bár a két élőlény hallhatólag fenemód élvezte a céltalan csipkelődést. Még hallgattam egy ideig őket, aztán éppen elszundítottam volna, mikor a magasabbik hang váratlanul lágyabbá, dallamosabbá vált. Annyira meglepődtem, hogy az addig ólomnehézségű szemhéjaim egyszeriben kipattantak.

-        Te, Risztek – mondta szinte kedvesen –, mennyi ideje tart már ez az átkozott idő?

-        Milyen átkozott időről beszélsz? – recsegte a mély hang. – Soha szebb időt még nem értem!

-        Tudom, hogy számolod, hogy mióta borult minden sötétbe. Sosem hagysz aludni, mert zörögsz, ahogy a számokat a földbe karcolod.

-        Próbálj meg te a vaksötétben számokat írogatni, nagyokos!

-        Ahá – kiáltott fel diadalmasan a magasabb hang –, szóval bevallottad, hogy sötét van, és nekem van igazam!

Kis híján megint felsóhajtottam, de Risztek válasza meglepett.

-        Na és, ha neked van igazad. Min változtat az?

-        Hát – kezdte a másik hang –, nem tudom.

-        Na, látod. Egyébként, ha éppen tudni akarod, Kankalin, pont háromszázötvenkilenc napja tart a sötét.

-        Régen mindig szoktam mondani valamit ilyenkor, de nem jut eszembe, micsodát.

-        Talán azt, hogy köszönöm.

-        Azt is, de nem arra gondoltam. Valami boldog.

-        Lehet.

Hosszú ideig csak hallgattak, közben a szél teljesen megállt. Kankalin szólalt meg újra.

-        Te, Risztek. Miért vitázunk mi annyit?

-        Nem tudom. Nem vagyok biztos benne…

-        Miben?

-        Hogy miért vitázunk annyit.

-        Na, mondjad.

-        Nem mondom.

-        Akkor ne mondjad.

Kankalin percekig dacosan hallgatott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a sötétben Risztek fekhelye felé bámul vasvillaszemekkel. Azt hiszem, reménykedett, hogy Risztek előbb-utóbb kifejti a véleményét a vitáikról, de mivel ez nem így lett, újra megszólalt.

-        Neked se jut eszedbe, hogy hogyan van az a valami, ami boldog? Vagy áldott, vagy tudom is én.

-        Nem jut eszembe. Nem fázol? – a beszélgetés végére már mindkettejüknek teljesen lágy, emberi hangja lett. Azt hiszem, régóta nem álltak szóba egymással azelőtt.

-        De – mondta Kankalin, és azt hiszem, egészen kicsit elmosolyodott. – Vagyis… az előbb még fáztam, de most már… annyira nem.

-        Én is így vagyok valahogy. És mondd, kérlek, hogy nem csak képzelem, hogy látlak.

-        Nem képzeled. Azt hiszem, én is látlak. Már nem is emlékeztem a szemeidre.

-        Én sem.

Elnevettem magam.

Még a legsötétebb évben is gyúl fény a háromszázötvenkilencedik napon.