-
Egy joker ide, egy dáma oda, leteszem még ezt a
tercet, az utolsó lapomat eldobom, és nyertem! – kiáltottam fel diadalittasan.
-
Ez a lány már megint mindenkit megvert! Kezdem
úgy érezni, hogy Römikirálynőnek kell hívnom téged – bökött oldalba huncut
mosollyal az egyik barátom.
-
Még egy játék? – kérdezte valaki.
-
Néhány perc múlva éjfél – mondtam. – Felesleges
belebonyolódni egy új partiba. Inkább behozom a pezsgőket.
-
Nem a hűtőben vannak, nem fértek már be – szaladt
oda hozzám a házigazda. – Kivittem őket a garázsba, majd behozom őket én.
-
Ugyan már! – nevettem. –Ezerszer jártam itt,
csak nem gondolod, hogy eltévedek a garázsig? Megyek én.
-
De hát itt te vagy a ven… – az utolsó szótagot
kegyetlenül levágta a mögöttem becsapódó bejárati ajtó hangja.
Odakinn
rettentő hideg volt. Szinte fájdalmasnak éreztem a kinti hőmérsékletet a
jólfűtött nappali után. Szállingózni kezdett a hó. Először csak apró, aztán
egyre nagyobb olvadó pelyheket éreztem nyakamon és vállamon, amit szabadon
hagyott a ruhám. Kis ideig úgy figyeltem a hóesést, mintha most látnék
életemben először ilyet. Olyan elbűvölőnek találtam, mint még soha. Aztán
eszembe jutottak a pezsgők, amikért eleve indultam.
A
garázsajtó résnyire nyitva volt, amin meglepődtem, de aztán nagy jelentőséget
nem tulajdonítva neki gyorsan besurrantam, és kihoztam a három zöld üveget.
Egyre
jobban fáztam, siettem be a meleget adó házba. Talán épp sietségem volt az oka,
hogy nem vettem észre a felsózott járdán egy tenyérnyi lefagyott részt, és
elcsúsztam. A beton hidege marta a hátamat, de meg sem bírtam mozdulni. Csak
reméltem, hogy nem tört el semmim.
Ekkor
óvatos léptekre figyeltem fel a garázs felől, ahonnan jöttem. A szemem tágra
nyílt, és minden erőmmel próbáltam feltápászkodni, mindhiába. Annyira
dideregtem, hogy a számat se tudtam kinyitni, hogy sikíthassak. A léptek már a
járdán csikorogtak, arra is rájöttem, hogy férfi közeledik felém. Behunytam a
szemem, lesz, ami lesz.
Hosszú,
erős ujjak simítását éreztem a hajamon. Valaki finoman a hátam alá nyúlt, és
felültetett.
-
Hé, minden rendben? – hallottam egy kellemes,
mély hangot. Felpillantottam. Két mogyoróbarna szem vizslatta az arcomat egész
közelről.
-
Igen, azt hiszem, jól vagyok – bólintottam
lassan, ám a mozdulattól éles fájdalom nyilallt a halántékomba.
-
Van egy-két horzsolásod, de egyébként semmi
vész. A fejed még lüktethet egy kicsit, nemsokára elmúlik az is – mosolygott
rám kedvesen a fiatalember.
-
Mondja csak… Ki ön és hogy kerül ide? Orvos? –
tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdéseket. Valahogy minden olyan
zavaros volt.
-
Egész eddig a garázsban voltam. Mikor bejöttél
azokért az üvegekért, látszott rajtad, hogy az a fajta ember vagy, akit könnyen
ér balszerencse. És tessék, igazam volt – nevetett.
Semmit nem
értettem.
-
Orvos? – ismételtem meg.
-
Mi? Én? Orvos? Dehogy. Az a sok vegyszer meg
gyógyszer meg beteg ember… Á, nem nekem való munka – legyintett.
-
Akkor? – ráncoltam össze a szemöldököm. Egyre
furcsábban éreztem magam. A fejem már nem lüktetett, de olyan tompának éreztem
magam, mint még soha.
A fiatalember
tenyerébe fogta a kezem, és a fülemhez hajolt.
-
Művész vagyok – suttogta.
Hirtelen mintha
kivilágosodott volna előttem minden.
-
És milyen művész? Fest? Ír? Esetleg
szobrászkodik?
-
Nem. Ez bonyolult. Éppen egy másik művészt
keresek – kacsintott rám cinkosan. – Tudod, aki nem fél a kalandoktól.
Szükségem van valakire, aki hasonlít rám, és mégsem ugyanolyan. Valakire, aki
bátor és fiatal. Tudod, ha két ilyen valaki találkozik, mi lesz?
-
Fogalmam sincs – ingattam a fejem.
-
Az élet nem lesz más, mint újdonságok tömkelege.
Két ilyen emberrel megválthatod a világot, de össze is zúzhatod. Ha művész
vagy, az minden, de ha találsz egy másik művészt, az több mint minden! De ne is
egy egész életre gondolj! Csak egyetlen évre! Egy év csak egy pillanat egy
művésznek! Én magam vagyok a művészet! Összekuszálom a szálakat, aztán
kibogozom, csomót kötök rájuk, szétszakítom őket.
Maga felé
fordította az arcom.
-
Egy év csak egy pillanat! – ismételte mélyen a
szemembe nézve.
-
Remélem, megtalálja, amit keres – mondtam nem
túl meggyőzően.
Olyan
hirtelen csókolt meg, hogy fel sem fogtam, mi történik. Az ajkának keserédes
íze volt, mint a legdrágább étcsokoládénak. Míg magához ölelt, a fejemben
kinyílt valahol egy doboz, és az elmúlt év emlékei elöntötték a gondolataimat.
Világosan láttam, mit kellett volna tennem és mit kellett volna másképp. Egy év
egy pillanat. Nemcsak egy művésznek. Éreztem, hogy hideg könnyek gördülnek le
az arcomon.
-
Megtaláltalak a legvégére! – súgta, majd felállt
mellőlem, menni készült. – Ám a rám szabott itt töltendő idő lejár… Fél perc
múlva.
-
Várjon! Hogy hívják?
-
Szilveszter vagyok. Természetesen – mondta,
kacsintott, és semmivé foszlott a hóesésben.
***
A szomszéd
templom monoton kongására és tűzijáték-robbanásra eszméltem fel. Mellettem
törött pezsgősüvegek, kicsavarodott testtel feküdtem a járdán. Nyöszörögtem
valamit, mire a házigazda kirohant az ajtón.
-
Atyaég, jól vagy? – térdelt le mellém.
-
Itt volt… itt volt – suttogtam.
-
Kicsoda? Ki volt itt?
-
A Szilveszter.
-
Nem is ismersz semmiféle Szilvesztert… Biztos
beverted a fejed.
Hagytam,
hogy felemeljen és becipeljen. Nem válaszoltam neki semmit.
Én tudtam,
hogy Szilveszter itt volt, még éreztem az édeskeserű ízt az ajkaimon.
