Utolsó lépcsőfok

Kati, ha nagyon összeszedte magát, vissza tudott emlékezni, mikor állt meg és nézett le először a csigalépcsőről. Bár nem volt biztos benne, számításai szerint ötéves lehetett. Elbűvölte a mélység, a végeláthatatlan feketeség.

-          Van egyáltalán alja? – kérdezte.

Persze senki nem felelt neki. Nem is tudta, hogy napokig vagy percekig állt a korlát mellett, mielőtt továbbment volna. Utána ugyanazt csinálta, mint addig: ment felfelé.

Idővel úgy vette észre, mintha egyre több emberrel gyalogolna minden áldott nap. Valóban: felnőttek és gyerekek igyekeztek minél feljebb jutni. Néha hozzáértek Katihoz, vagy szóltak hozzá egy-két szót, de ezek az apró dolgok többnyire pár nap múlva elfelejtődtek.

Pár év múlva egyre több a lánnyal egykorú fiatal lépcsőzött. Később egy-kettővel egészen hosszú beszélgetésekbe bonyolódott. A leggyakoribb téma a lépcső volt köztük, hiszen mindegyikük véleménye különbözött abban, hogy van-e alja, mennyire fárasztó a folytonos lépdelés rajta, mennyire magasak a fokok, milyen rozoga a korlát és így tovább.

Egy napon három fiú állította meg Katit. Ez volt a második alkalom, mikor megállt. A fiúk épphogy bemutatkoztak, s már mindhárom össze-vissza ölelte-csókolta őt, nem győzte lefejteni magáról az erős karokat. Erre az első két fiú megvonta a vállát és továbbállt. De a harmadik még sokáig nem adta fel, és mikor a lány kiadta az útját, elképesztő nagyot rúgott bele. Kati harminc lépcsőfoknyit zuhant, és ezután sántán vonszolta magát fölfelé. Nemigen szólt senkihez, évek teltek el ebben a kínos némaságban, ám egy napon egy férfi fejét vesztve rohant lefelé a lépcsőn, sokakat kis híján magával sodort.

Teljes véletlen volt, hogy a férfi egyenesen beleütközött Katiba, aki nem engedte tovább. Beszélgetni kezdtek, és a nő egészen megkedvelte. Szinte cibálta magával több emeletet felfelé. Teljesen elfelejtette, milyen valakivel érintkezni, és rengeteget segített neki, hogy a férfira támaszkodhatott, hiszen így szinte egészséges ember módjára tudott menni. Egyre inkább bízott abban, hogy a férfinak rokonszenves, de egyszer, mikor éppen nem figyelt, a társ eszelős rohanásba kezdett – ismét lefelé. Kati utánasietett, de sánta lába akadályozta. Ennek ellenére kitartóan ment lefelé, bár ereje egyre fogyott.

Egy reggel arra eszmélt, hogy már csak a falra támaszkodva halad egyre lejjebb és lejjebb, a haja pedig ősz és csatakos. Senki nem volt körülötte. Kivánszorgott a korlátig, és letekintett a mélybe. Fényességet látott. Már csak másfél forduló volt hátra a lépcső aljáig. Mindenegyes fokkal külön meg kellett küzdenie, és mikor leült az utolsóra, annyit mondott:

-          Tehát van…

Az összetöpörödött, öreg alak a fénybe zuhant.