Hatalmas, impozáns, fehér teremben ültettek le. Két szék állt egymással szemben, az egyiken én foglaltam helyet, a másikra interjúalanyomat vártam. A teremben minden hófehér volt és ragyogóan tiszta. Az oldalfalak tükörként verték vissza a ki tudja, honnan érkező fényt. Sokáig erőltettem a szemem, mire hozzászokott ehhez a vakító világossághoz. Idegesen doboltam jegyzettömbömön a tollammal.
- Köszöntelek! – dörgött egy hang.
Meglepődötten felálltam a székről.
- Elnézést… Kivel beszélek, és hol van? Nem látom sehol.
Csend.
- Ki szólt hozzám? – kérdeztem szinte ordítva.
- Kihez jöttél? – hangzott fel a hang most magasan csengőn.
A hang mindenhonnan áradt. A falakból, a padlóból, a két székből.
- Én… a Világigazgatóhoz. Ide küldtek, beszélgetnem kell vele.
- Ki küldött?
- A Tudat.
- Rendben van, kérdezz, amit óhajtasz!
Zavartan álltam a szék előtt.
- Ne haragudjon, Világigazgató úr…
- Nyugodtan tegezz, és hívj Sorsnak. Megjegyzem különben, hogy nem vagyok úr. De hölgy sem.
- Természetesen. Köszönöm.
- Foglalj helyet!
- Ööö… köszönöm – ültem le, és egyre jobban zavarba jöttem.
- Tehát?
Dadogtam.
- Ne haragudj, Sors… de mégis… hogyan beszéljek veled, ha nem látlak, és a hangod is folyton más?
- Az érzékszerveiddel nem tudsz felfogni. Pont úgy, ahogy a Tudatoddal sem. A Tudat éppen ezért küldött téged hozzám: TUDNI akar rólam dolgokat. Csak azt felejti el, hogy engem nem lehet TUDNI.
- De mégis… Nem lehetne, hogy valamiképp testet ölts?
- Dehogynem lehet! – nevetett a Sors mély basszus hangon. – De arra kevesen képesek.
- Mi az, hogy kevesen képesek? – értetlenkedtem. – Nem nekem kell test, hiszen én rendelkezem vele.
- De a te lelkedben élek valahogy.
- Tehát nekem kell onnan előhívnom a tested és a hangod?
- Pontosan. Látod, érted te ezt!
- Hát, jó – vontam meg a vállam.
Fogalmam sem volt róla, hogyan vagy mit kéne tennem, így vártam. A fehér termet egyszerre sűrűn gomolygó köd borította el. A köd egy idő után alakot vett fel, ám ez az alak minden pillanatban más és más lett.
- Te lennél a sorsom? – sétáltam oda a vastag könyvhöz.
- Igen, én – válaszolt az immár csodaszép grafikává vált könyv.
- És mondd, miért változol még mindig?
- Mert a jövőd, a sorsod még képlékeny, változtatható – mondta kellemes, mély hangon egy fiatal férfi.
- És… megoldható lenne, hogy míg beszélgetünk, addig ember maradj?
- Nehéz, de megoldható. Te kellesz hozzá. Képzeld azt, hogy ez az ember a sorsod, és mindenható irányítód.
- Rendben. Akkor most, kedves Sors, mesélhetnél magadról.
- Amikor megszülettél, már el volt döntve a sorsod legtöbb fő állomása…
- Állj! – kiáltottam fel. – Az előbb nem azt mondtad, hogy a Sors változó és képlékeny? Ez paradoxon!
- Közel sem – nevetett kedvesen a férfi. – Csak a főbb állomások kijelöltek az életedben, a többit te változtathatod kényed-kedved szerint. Persze, van, amikor a körülmények közbeszólnak. De ez sokkal bonyolultabb, minthogy akárki megértse. Én sem értem, pedig magamról beszélek.
- Te nem érted magad? – kérdeztem kihívóan. – Akkor mégis hogy jelentheted számomra a legjobb életutat?
- Nem feltétlen vagyok a legjobb életút, csupán a legtanulságosabb. És amíg te nem érted magad, addig a sorsod sem értheti önmagát, elvégre az is te vagy.
- Hát… ez eléggé bonyolult – ráncoltam össze a szemöldököm. –, de azt hiszem, megértettem. Egyébként… ha meg nem sértelek… Elárulnád, miért voltál láthatatlan?
- Ez egyszerű! Rájössz te is. Na, nem mintha az előző dolgokra nem te jöttél volna rá…
- Mert amiről eddig beszéltünk, az az én véleményem?! – a hangom magas regiszterbe csúszott.
- Ki másé? – mosolygott a Sors férfitestben. – Mindig elfelejted, hogy én is egy részed vagyok, így amit mondok, azok igazából a te belső gondolataid. Csak nem jönnél rájuk, ha nem hinnéd, hogy valaki mást hallasz.
- Ez… szinte felfoghatatlan.
- Tudom. De hadd halljam tőled a választ.
- Ne haragudj, de már elfelejtettem a kérdést – nevettem ki magamat. – Illetve… megvan.
- És a válasz?
- Hmmm. Talán… mert nem csak az én sorsom vagy?
- Félig-meddig jó. Jelen pillanatban, ebben az alakban a tied. De nézz csak ide! Már nem! – azzal átváltozott egy lánnyá. Egészen pontosan önmagammá.
- Ez… mégis kinek a sorsa? – pislogtam.
- Ezé a fiúé! – majd visszaváltozott az előző férfivé.
- Értem. Tehát te test nélkül az egész mindenség sorsa vagy, ezért nincsen tested. Csak akkor, ha egy adott személy sorsa leszel. Logikus.
- Bravissimo!
- Nos… lenne még egy fontos kérdésem. Illetve nem egy.
- Érdeklődve hallgatom.
- Értem, hogy az a célod, hogy mikor meghalok, minél tanultabban menjek a túlvilágra. A tanultat nyilván nem úgy értem, hogy szerezzek öt diplomát. Szóval… ha a tanulás a lényeg… Miért állítasz egyszerre megoldhatatlanul sok próbatétel ellen? Ráadásul olyanok ellen, amikkel a fejlődésem csakis hátráltatva lehet.
- Ez egyrészt lehetőséget ad arra, hogy magad dönts az életed folyama felől. Másrészt pedig afféle teszt.
- Teszt? – kerekedtek el a szemeim.
- Igen. Azt próbálgatom, hogy mennyire vagy rátermett a számodra kijelölt életútra.
- De azt nem „hozzám igazítják” a születésemkor?
- De. Azonban a Világegyetemben nincsen tökéletesen működő rendszer, így ez sem az. Ezt kell a próbákkal ellenőriznem. Ha elbuksz, rossz sorsot kaptál.
- És olyankor mi történik?
- Semmi. Megváltoztatom az életutat. Mielőtt megkérdeznéd, ez csakis ebben az esetben lehetséges.
- Nahát. Ez varázslatos. És olyan összetett, mint a világ maga.
- Ne feledd, hogy te is egy aprócska, külön világ vagy!
- Persze-persze. És mondd csak – nyeltem egyet. –, nem lehet megtudnom előre, hogy mi lesz a sorsom?
- Csillagász leszel, és felfedezed az életet a Világűrben. Költő leszel, és verseiddel szebbé teszed a világot. Művész leszel, és kitaszítanak. Színész leszel, és ajnározni fognak. Szerelmes leszel, és boldog.
- Ez minden? – csalódott voltam.
- Nem. Számtalan variáció létezik. Ez csak töredéke. És nem én döntöm el, hogy melyiket választod.
- Hanem én. Tehát nem a sorsom, hanem a Tudatom.
- Pontosan. De egy variációt még azért megosztok veled.
- Igen?
- Lehetsz ember. Emberséges, becsületes ember. Ez a legnehezebb életút, és csak kevesen képesek rá.
- Én az vagyok?
- Nem tudhatom.
- Hát… mindig is szerettem a kihívásokat. Sors, még egy kérdésem lenne, aztán indulnom kell!
- Tessék.
- Hányan jutottak el oda, hogy képesek voltak beszélni a sorsukkal?
- Nem sokan. Csak a sokat szenvedett emberek. Nem fizikai szenvedésre gondolok. Ha valaki rettegésben tart, vagy lelkileg taszít porba nap mint nap, az nyitottá teszi a lelked a jó felé, amit úgy hiányolsz.
- És még valami… Mindenkinek ebben a hófehér, egyszerű teremben jelensz meg?
- Nem. Ezt kifejezetten neked tartogattam.
- Hm. Köszönöm. Azt hiszem, mindenre választ kaptam. Köszönöm mégegyszer, Sors!
- Emberhez méltó életed legyen! – búcsúzott tőlem a férfi, miközben köddé oszlott.
- Ember leszek! – kiáltottam, a hangom már visszhangzott. - Ember leszek, és másokat is emberré fogok tenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése