Pezsgő és csokoládé

-        Egy joker ide, egy dáma oda, leteszem még ezt a tercet, az utolsó lapomat eldobom, és nyertem! – kiáltottam fel diadalittasan.

-        Ez a lány már megint mindenkit megvert! Kezdem úgy érezni, hogy Römikirálynőnek kell hívnom téged – bökött oldalba huncut mosollyal az egyik barátom.

-        Még egy játék? – kérdezte valaki.

-        Néhány perc múlva éjfél – mondtam. – Felesleges belebonyolódni egy új partiba. Inkább behozom a pezsgőket.

-        Nem a hűtőben vannak, nem fértek már be – szaladt oda hozzám a házigazda. – Kivittem őket a garázsba, majd behozom őket én.

-        Ugyan már! – nevettem. –Ezerszer jártam itt, csak nem gondolod, hogy eltévedek a garázsig? Megyek én.

-        De hát itt te vagy a ven… – az utolsó szótagot kegyetlenül levágta a mögöttem becsapódó bejárati ajtó hangja.

Odakinn rettentő hideg volt. Szinte fájdalmasnak éreztem a kinti hőmérsékletet a jólfűtött nappali után. Szállingózni kezdett a hó. Először csak apró, aztán egyre nagyobb olvadó pelyheket éreztem nyakamon és vállamon, amit szabadon hagyott a ruhám. Kis ideig úgy figyeltem a hóesést, mintha most látnék életemben először ilyet. Olyan elbűvölőnek találtam, mint még soha. Aztán eszembe jutottak a pezsgők, amikért eleve indultam.

A garázsajtó résnyire nyitva volt, amin meglepődtem, de aztán nagy jelentőséget nem tulajdonítva neki gyorsan besurrantam, és kihoztam a három zöld üveget.

Egyre jobban fáztam, siettem be a meleget adó házba. Talán épp sietségem volt az oka, hogy nem vettem észre a felsózott járdán egy tenyérnyi lefagyott részt, és elcsúsztam. A beton hidege marta a hátamat, de meg sem bírtam mozdulni. Csak reméltem, hogy nem tört el semmim.

Ekkor óvatos léptekre figyeltem fel a garázs felől, ahonnan jöttem. A szemem tágra nyílt, és minden erőmmel próbáltam feltápászkodni, mindhiába. Annyira dideregtem, hogy a számat se tudtam kinyitni, hogy sikíthassak. A léptek már a járdán csikorogtak, arra is rájöttem, hogy férfi közeledik felém. Behunytam a szemem, lesz, ami lesz.

Hosszú, erős ujjak simítását éreztem a hajamon. Valaki finoman a hátam alá nyúlt, és felültetett.

-        Hé, minden rendben? – hallottam egy kellemes, mély hangot. Felpillantottam. Két mogyoróbarna szem vizslatta az arcomat egész közelről.

-        Igen, azt hiszem, jól vagyok – bólintottam lassan, ám a mozdulattól éles fájdalom nyilallt a halántékomba.

-        Van egy-két horzsolásod, de egyébként semmi vész. A fejed még lüktethet egy kicsit, nemsokára elmúlik az is – mosolygott rám kedvesen a fiatalember.

-        Mondja csak… Ki ön és hogy kerül ide? Orvos? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdéseket. Valahogy minden olyan zavaros volt.

-        Egész eddig a garázsban voltam. Mikor bejöttél azokért az üvegekért, látszott rajtad, hogy az a fajta ember vagy, akit könnyen ér balszerencse. És tessék, igazam volt – nevetett.

Semmit nem értettem.

-        Orvos? – ismételtem meg.

-        Mi? Én? Orvos? Dehogy. Az a sok vegyszer meg gyógyszer meg beteg ember… Á, nem nekem való munka – legyintett.

-        Akkor? – ráncoltam össze a szemöldököm. Egyre furcsábban éreztem magam. A fejem már nem lüktetett, de olyan tompának éreztem magam, mint még soha.

A fiatalember tenyerébe fogta a kezem, és a fülemhez hajolt.

-        Művész vagyok – suttogta.

Hirtelen mintha kivilágosodott volna előttem minden.

-        És milyen művész? Fest? Ír? Esetleg szobrászkodik?

-        Nem. Ez bonyolult. Éppen egy másik művészt keresek – kacsintott rám cinkosan. – Tudod, aki nem fél a kalandoktól. Szükségem van valakire, aki hasonlít rám, és mégsem ugyanolyan. Valakire, aki bátor és fiatal. Tudod, ha két ilyen valaki találkozik, mi lesz?

-        Fogalmam sincs – ingattam a fejem.

-        Az élet nem lesz más, mint újdonságok tömkelege. Két ilyen emberrel megválthatod a világot, de össze is zúzhatod. Ha művész vagy, az minden, de ha találsz egy másik művészt, az több mint minden! De ne is egy egész életre gondolj! Csak egyetlen évre! Egy év csak egy pillanat egy művésznek! Én magam vagyok a művészet! Összekuszálom a szálakat, aztán kibogozom, csomót kötök rájuk, szétszakítom őket.

Maga felé fordította az arcom.

-        Egy év csak egy pillanat! – ismételte mélyen a szemembe nézve.

-        Remélem, megtalálja, amit keres – mondtam nem túl meggyőzően.

Olyan hirtelen csókolt meg, hogy fel sem fogtam, mi történik. Az ajkának keserédes íze volt, mint a legdrágább étcsokoládénak. Míg magához ölelt, a fejemben kinyílt valahol egy doboz, és az elmúlt év emlékei elöntötték a gondolataimat. Világosan láttam, mit kellett volna tennem és mit kellett volna másképp. Egy év egy pillanat. Nemcsak egy művésznek. Éreztem, hogy hideg könnyek gördülnek le az arcomon.

-        Megtaláltalak a legvégére! – súgta, majd felállt mellőlem, menni készült. – Ám a rám szabott itt töltendő idő lejár… Fél perc múlva.

-        Várjon! Hogy hívják?

-        Szilveszter vagyok. Természetesen – mondta, kacsintott, és semmivé foszlott a hóesésben.

 ***

A szomszéd templom monoton kongására és tűzijáték-robbanásra eszméltem fel. Mellettem törött pezsgősüvegek, kicsavarodott testtel feküdtem a járdán. Nyöszörögtem valamit, mire a házigazda kirohant az ajtón.

-        Atyaég, jól vagy? – térdelt le mellém.

-        Itt volt… itt volt – suttogtam.

-        Kicsoda? Ki volt itt?

-        A Szilveszter.

-        Nem is ismersz semmiféle Szilvesztert… Biztos beverted a fejed.

Hagytam, hogy felemeljen és becipeljen. Nem válaszoltam neki semmit.

Én tudtam, hogy Szilveszter itt volt, még éreztem az édeskeserű ízt az ajkaimon.