Kati, ha nagyon összeszedte
magát, vissza tudott emlékezni, mikor állt meg és nézett le először a
csigalépcsőről. Bár nem volt biztos benne, számításai szerint ötéves lehetett.
Elbűvölte a mélység, a végeláthatatlan feketeség.
-
Van egyáltalán alja? – kérdezte.
Persze senki nem felelt neki. Nem
is tudta, hogy napokig vagy percekig állt a korlát mellett, mielőtt továbbment
volna. Utána ugyanazt csinálta, mint addig: ment felfelé.
Idővel úgy vette észre, mintha
egyre több emberrel gyalogolna minden áldott nap. Valóban: felnőttek és
gyerekek igyekeztek minél feljebb jutni. Néha hozzáértek Katihoz, vagy szóltak
hozzá egy-két szót, de ezek az apró dolgok többnyire pár nap múlva
elfelejtődtek.
Pár év múlva egyre több a
lánnyal egykorú fiatal lépcsőzött. Később egy-kettővel egészen hosszú
beszélgetésekbe bonyolódott. A leggyakoribb téma a lépcső volt köztük, hiszen
mindegyikük véleménye különbözött abban, hogy van-e alja, mennyire fárasztó a
folytonos lépdelés rajta, mennyire magasak a fokok, milyen rozoga a korlát és
így tovább.
Egy napon három fiú állította
meg Katit. Ez volt a második alkalom, mikor megállt. A fiúk épphogy
bemutatkoztak, s már mindhárom össze-vissza ölelte-csókolta őt, nem győzte
lefejteni magáról az erős karokat. Erre az első két fiú megvonta a vállát és
továbbállt. De a harmadik még sokáig nem adta fel, és mikor a lány kiadta az
útját, elképesztő nagyot rúgott bele. Kati harminc lépcsőfoknyit zuhant, és
ezután sántán vonszolta magát fölfelé. Nemigen szólt senkihez, évek teltek el
ebben a kínos némaságban, ám egy napon egy férfi fejét vesztve rohant lefelé a
lépcsőn, sokakat kis híján magával sodort.
Teljes véletlen volt, hogy a
férfi egyenesen beleütközött Katiba, aki nem engedte tovább. Beszélgetni
kezdtek, és a nő egészen megkedvelte. Szinte cibálta magával több emeletet
felfelé. Teljesen elfelejtette, milyen valakivel érintkezni, és rengeteget
segített neki, hogy a férfira támaszkodhatott, hiszen így szinte egészséges ember
módjára tudott menni. Egyre inkább bízott abban, hogy a férfinak rokonszenves,
de egyszer, mikor éppen nem figyelt, a társ eszelős rohanásba kezdett – ismét
lefelé. Kati utánasietett, de sánta lába akadályozta. Ennek ellenére kitartóan
ment lefelé, bár ereje egyre fogyott.
Egy reggel arra eszmélt, hogy
már csak a falra támaszkodva halad egyre lejjebb és lejjebb, a haja pedig ősz
és csatakos. Senki nem volt körülötte. Kivánszorgott a korlátig, és letekintett
a mélybe. Fényességet látott. Már csak másfél forduló volt hátra a lépcső
aljáig. Mindenegyes fokkal külön meg kellett küzdenie, és mikor leült az utolsóra,
annyit mondott:
-
Tehát van…
Az összetöpörödött, öreg alak a
fénybe zuhant.
