Kései megbocsátás

görcsbe fonja fáradt tagjaimat
sötétet olt szemembe
hajamat gyökérre csavarja
s ámul művén merengve
orromon hegedül
búsan borongó sanzonokat
és édes mosollyal rajzol
arcomra csóknyomokat
hideg ujjával felsérti
a szív fehéren pihegő házát
s gyilkosként emeli ki
életem dobogó vázát
míg körülöttem gyűlik
az alkonyszín a légben
és évezredes titkok
szállnak  el a szélben
ecsetét a számhoz
érinti remegve
vörös betűkkel írja
KÍNOD FELEDVE.