Coquette

Sasorrod ívén megcsillant a Nap,
Én csodáltalak a fák alatt ülve,
Szél cibálta sötét felhő-hajad,
De te… te tűrted épp csak megrezdülve.

Lányarcod volt: kisőz színű szemed,
Éj-pillád… S az a puhán piros ajak!
Hófehérre súrolt költőkezed
Simításától remegtek a szavak.

A szavak, amiket nem nekem mondtál.
Én mindent hallottam, te mindent láttál.

Tudom, hogy észrevettél.
Láttad lassan kopó rúzsom,
Nevetve felcsúszó szoknyám,
A nyártól duzzadó húsom,
A pírt, mi lassan kúszott rám.
Majdnem rám is nevettél.

Megfigyelted vállam ívét,
szemem színét,
ütőerem,
barna kezem,

És minden kacagó-susogó
feléd kunkorodó hajfürtömet.

Mindent láttál.

Láttad, hogy a szívem vér helyett álmokat keringet,
Hogy a gyomrom hol a reményt hol önmagát emészti,
Hogy az ég minden kegye se menthetne meg minket,
Mert testem csak elajándékozott lelkét félti.

És te megrémültél, gyáva ficsúr.
Pedig csak egy pillanatra kellettél – volna.

                    ****

Aztán rám nézett a nő mellőled,

Aki szádba álmos meleget csókol

Csendben felállt, eltakart előled.

Gyenge szerelem, ha félteni kell egy
haldoklótól.