Gyöngyfonó

Emlékszem, pár hete még
Mellettem ültél a keserű naplementében,
Hallgattuk, ahogy a holdfény hegedül,
És láttuk, hogy a világ szép lassan
Mellkasunk mélyére kerül
Gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldogok voltunk.

Emlékszem, pár hete még
A szíved egy gömbtükör volt, amiben megláttam
Az én szívem aranyló sziluettjét,
És szédültem, mikor csodáltam a
Hópelyhek szomorú piruettjét,
Míg gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldog voltam.

Emlékszem, pár hete még
Felkaptál, amikor hirtelen rám zuhant az ég,
Üveggel karcoltad csuklód, ne fájjon
Nekem, mikor belém markol újra
Az élet, hogy a sötétbe zárjon,
Míg gyöngyöt fonsz hajamba, és olyan boldogok vagyunk.

Emlékszem, pár hete már
Sötétebbek lettek valahogy a nappalaink,
És arcunkon se ömlött szét a holdfény,
Vérünk megkékült, megdermedt, és te
Más lettél, búskomor, vak, zord lény,
De gyöngyöt fonsz hajamba. Talán így boldogok vagyunk.

Mese a néhai színészről, aki előttem állt a diszkontban

Másodszor állt a színpadon. Fiatal volt és gyakorlatlan, gazdag családból származó. És színész. Állítólag. Bár abban a pillanatban nem érezte magát semminek, csak egy kupac szerencsétlen jelmezhalmaznak, akinek a hősszerelmes Romeot kellene alakítania. Azonban elfelejtette a szövegét. Érezte, ahogy az izzadság lefolyik az arcán.

Elképzelte, hogy a nézőtéren már összesúgnak a sznob dámák és üzletember férjeik pökhendien fogják mondogatni előadás után: „eh, ez a darab… kidobott pénz az ilyenre elmenni.” És a kritikusok… A kritikusok még rosszabbakat fognak írni róla, mint az előző alakításáról. Halál, karriervég. Hallotta, hogy a súgó valamit motyog neki, de nem tudott megszólalni.

Haja csapzott volt a verejtéktől. Beletúrt ujjaival, majd kisimította szőke fürtjeit a homlokából, aztán kétségbeesetten a nézőtérre, majd az erkélyen álló színésznőre szegezte tekintetét. A közönség felmorajlott, afféle meglepett-elismerő hangon. Imitt-amott tapsoltak is talán. Ekkor megszólalt Júlia, az előadás pedig rendben folytatódott.

A darab vége után a színház előtt izgatottan suttogó csoportok verődtek össze. Mind az új, fiatal, jóképű, szőke színészről beszéltek, aki ahelyett, hogy szövegét mondta volna, némán játszotta el a szerepet.

A kritikusok dicsérték, csodálták az „ifjú őstehetséget.”

A szerepek, a pénz, a csillogás, a hivatalos felkérések, az interjúk, az újságírók, a fotósok csak úgy özönlöttek a „zseniális fiatal színészhez.” Talán nem meglepő, hogy az összes fotóján a hajába túr. Bizony, ez védjegyévé vált. A fodrászati magazinok címlapjáról mosolygott az emberekre, sőt, saját szalont nyitott, új, kozmetikai cikkeket forgalmazó üzletláncot hozott létre. Mindenki imádta a véletlenül megszülető sztárt.

Azonban egy végzetes napon, miután megmosta haját, belemasszírozta a hajvégeket tápláló balzsamot, leöblítette, hatni hagyott rajta egy gyümölcsös regeneráló és fényesítő pakolást, majd ráfújt egy kis hővédőt és hajfényt, úgy tűnt neki, mintha a homloka gyanúsan a feje tetején kezdődne. És ez napról napra rosszabb lett. Hiába a sikerek: őt is elérte a férfiakat fenyegető kegyetlen rém: a kopaszodás.

Haj nélkül valahogy nem volt olyan sikeres. Valahogy.

Táncosnő

A jég elolvad, s hidegen
Csorog le tűzvörös ruhámon,
A lég vérszínben tündököl,
Míg keserű táncomat járom.
Friss húsra vágyó vadak közt
Védtelen, egyedül remegek,
Jöjj, és fogd erősen láncom!
S csodáld e fekete szemeket.

Látod, egy sötét és forró
És vad élet, nekem ez jutott
A szép, a jó meg a könnyű
Eltűnt, az angyal megbukott.
A furcsa színű éjszakában
Napnak hívnak, de bús hold vagyok
Ringó csípő és feszes hát
Könnyes szem, hajló hószín karok.

Jöjj, táncolj velem fekete
És vérszagú ködfalak mögött,
Mézet kenek ajkaidra
S lecsókolom egy szurdok fölött.
Vagy ha te is csak eltépnél,
Tedd homlokomra a tenyered,
S ne felejtsd el a ma éjjel
Parázsló fekete szemeket.

                  

"ég"

egem édes egem e sötét város fölött.
még meg sem kötöttek rajtam mézesőd cseppjei
bódulatomból mégis savval keltesz
elpusztítanál pedig vágytad létezésem
rám villámokat szórsz mások vétke miatt.

aztán aranyfénybe borítasz bocsánatot kérve
zajosan hirdeted hogy drága kegyelted vagyok.

én meg csak állok érzelmeid dermedt bábjaként
görcsösen kapaszkodva kék szívedbe.
!

Életszagú vers

az élet büdös.

büdösek a gyárak,
a városok,
az utcák.
az ember tiszta illata
elveszik,
mikor először
felordít a steril
fehérségben.
a virágokból
rothadásszag árad,
az egykor édes
lehelletekben
már csak az alkoholt
és a cigarettát érzem
a kezeken meg
a pénz bűzét.
még az angyalok
szája is halálszagú.

de ne aggódj, nem fogod érezni, fújok egy kis parfümöt a levegőbe.

Pezsgő és csokoládé

-        Egy joker ide, egy dáma oda, leteszem még ezt a tercet, az utolsó lapomat eldobom, és nyertem! – kiáltottam fel diadalittasan.

-        Ez a lány már megint mindenkit megvert! Kezdem úgy érezni, hogy Römikirálynőnek kell hívnom téged – bökött oldalba huncut mosollyal az egyik barátom.

-        Még egy játék? – kérdezte valaki.

-        Néhány perc múlva éjfél – mondtam. – Felesleges belebonyolódni egy új partiba. Inkább behozom a pezsgőket.

-        Nem a hűtőben vannak, nem fértek már be – szaladt oda hozzám a házigazda. – Kivittem őket a garázsba, majd behozom őket én.

-        Ugyan már! – nevettem. –Ezerszer jártam itt, csak nem gondolod, hogy eltévedek a garázsig? Megyek én.

-        De hát itt te vagy a ven… – az utolsó szótagot kegyetlenül levágta a mögöttem becsapódó bejárati ajtó hangja.

Odakinn rettentő hideg volt. Szinte fájdalmasnak éreztem a kinti hőmérsékletet a jólfűtött nappali után. Szállingózni kezdett a hó. Először csak apró, aztán egyre nagyobb olvadó pelyheket éreztem nyakamon és vállamon, amit szabadon hagyott a ruhám. Kis ideig úgy figyeltem a hóesést, mintha most látnék életemben először ilyet. Olyan elbűvölőnek találtam, mint még soha. Aztán eszembe jutottak a pezsgők, amikért eleve indultam.

A garázsajtó résnyire nyitva volt, amin meglepődtem, de aztán nagy jelentőséget nem tulajdonítva neki gyorsan besurrantam, és kihoztam a három zöld üveget.

Egyre jobban fáztam, siettem be a meleget adó házba. Talán épp sietségem volt az oka, hogy nem vettem észre a felsózott járdán egy tenyérnyi lefagyott részt, és elcsúsztam. A beton hidege marta a hátamat, de meg sem bírtam mozdulni. Csak reméltem, hogy nem tört el semmim.

Ekkor óvatos léptekre figyeltem fel a garázs felől, ahonnan jöttem. A szemem tágra nyílt, és minden erőmmel próbáltam feltápászkodni, mindhiába. Annyira dideregtem, hogy a számat se tudtam kinyitni, hogy sikíthassak. A léptek már a járdán csikorogtak, arra is rájöttem, hogy férfi közeledik felém. Behunytam a szemem, lesz, ami lesz.

Hosszú, erős ujjak simítását éreztem a hajamon. Valaki finoman a hátam alá nyúlt, és felültetett.

-        Hé, minden rendben? – hallottam egy kellemes, mély hangot. Felpillantottam. Két mogyoróbarna szem vizslatta az arcomat egész közelről.

-        Igen, azt hiszem, jól vagyok – bólintottam lassan, ám a mozdulattól éles fájdalom nyilallt a halántékomba.

-        Van egy-két horzsolásod, de egyébként semmi vész. A fejed még lüktethet egy kicsit, nemsokára elmúlik az is – mosolygott rám kedvesen a fiatalember.

-        Mondja csak… Ki ön és hogy kerül ide? Orvos? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdéseket. Valahogy minden olyan zavaros volt.

-        Egész eddig a garázsban voltam. Mikor bejöttél azokért az üvegekért, látszott rajtad, hogy az a fajta ember vagy, akit könnyen ér balszerencse. És tessék, igazam volt – nevetett.

Semmit nem értettem.

-        Orvos? – ismételtem meg.

-        Mi? Én? Orvos? Dehogy. Az a sok vegyszer meg gyógyszer meg beteg ember… Á, nem nekem való munka – legyintett.

-        Akkor? – ráncoltam össze a szemöldököm. Egyre furcsábban éreztem magam. A fejem már nem lüktetett, de olyan tompának éreztem magam, mint még soha.

A fiatalember tenyerébe fogta a kezem, és a fülemhez hajolt.

-        Művész vagyok – suttogta.

Hirtelen mintha kivilágosodott volna előttem minden.

-        És milyen művész? Fest? Ír? Esetleg szobrászkodik?

-        Nem. Ez bonyolult. Éppen egy másik művészt keresek – kacsintott rám cinkosan. – Tudod, aki nem fél a kalandoktól. Szükségem van valakire, aki hasonlít rám, és mégsem ugyanolyan. Valakire, aki bátor és fiatal. Tudod, ha két ilyen valaki találkozik, mi lesz?

-        Fogalmam sincs – ingattam a fejem.

-        Az élet nem lesz más, mint újdonságok tömkelege. Két ilyen emberrel megválthatod a világot, de össze is zúzhatod. Ha művész vagy, az minden, de ha találsz egy másik művészt, az több mint minden! De ne is egy egész életre gondolj! Csak egyetlen évre! Egy év csak egy pillanat egy művésznek! Én magam vagyok a művészet! Összekuszálom a szálakat, aztán kibogozom, csomót kötök rájuk, szétszakítom őket.

Maga felé fordította az arcom.

-        Egy év csak egy pillanat! – ismételte mélyen a szemembe nézve.

-        Remélem, megtalálja, amit keres – mondtam nem túl meggyőzően.

Olyan hirtelen csókolt meg, hogy fel sem fogtam, mi történik. Az ajkának keserédes íze volt, mint a legdrágább étcsokoládénak. Míg magához ölelt, a fejemben kinyílt valahol egy doboz, és az elmúlt év emlékei elöntötték a gondolataimat. Világosan láttam, mit kellett volna tennem és mit kellett volna másképp. Egy év egy pillanat. Nemcsak egy művésznek. Éreztem, hogy hideg könnyek gördülnek le az arcomon.

-        Megtaláltalak a legvégére! – súgta, majd felállt mellőlem, menni készült. – Ám a rám szabott itt töltendő idő lejár… Fél perc múlva.

-        Várjon! Hogy hívják?

-        Szilveszter vagyok. Természetesen – mondta, kacsintott, és semmivé foszlott a hóesésben.

 ***

A szomszéd templom monoton kongására és tűzijáték-robbanásra eszméltem fel. Mellettem törött pezsgősüvegek, kicsavarodott testtel feküdtem a járdán. Nyöszörögtem valamit, mire a házigazda kirohant az ajtón.

-        Atyaég, jól vagy? – térdelt le mellém.

-        Itt volt… itt volt – suttogtam.

-        Kicsoda? Ki volt itt?

-        A Szilveszter.

-        Nem is ismersz semmiféle Szilvesztert… Biztos beverted a fejed.

Hagytam, hogy felemeljen és becipeljen. Nem válaszoltam neki semmit.

Én tudtam, hogy Szilveszter itt volt, még éreztem az édeskeserű ízt az ajkaimon. 

Álarc és zongorapedál

-        Egy pillanat, és jövök! – mondtam fogvillantós-erőltetett mosoly kíséretében a velem szemben helyet foglaló fiatalembernek.

-        Mademoiselle, itt fogok várni Önre! – hallottam a túlfűtött hangon tömegbe kiabált választ, miközben igyekeztem átverekedni magam a forgatagon.

Álarcosbálban voltam. Olyan mesebeli álarcosbálban tüllszoknyákkal, parfümös levegővel, menüettritmusban lépkedő férfiakkal és mézédes hangon kacarászó nőkkel. Mindig is vágytam egy bálra, ahol rongyosra táncolhatom a finom selyemcipőcskéimet, és minden egyes táncot más erős karjaiban lejthetek. Egy bálra, ahol pezsgőt és csokoládélikőrt kortyolgatva a hártyavékony csipkekesztyűbe bújtatott hófehér kezemet egy bíborvörös brokátkabát vállára tehetem, és a kabát tulajdonosának kék szemébe nézve remegő hangon suttoghatom: „Én is!”

És íme, itt volt a bál, a zene, a likőr a kezemben, a csipkekesztyű, sőt, a brokátkabát is ott volt a gazdájával együtt az asztalnál, amit az imént hagytam el. Megkaptam mindent, és mégis menekültem ezekből az álmaimban dédelgetett képekből.

Végre valahára elértem a mosdó illedelmesen elbújtatott, sötét ajtaja elé, és lélekszakadva rontottam be rajta, azonnal kulcsra zárva magam mögött.

-        Hála az égnek, hogy itt vagyok… Micsoda egy ficsúr volt… – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Körbenéztem, mintha megéreztem volna, hogy nem vagyok egyedül.

Megláttam a fiatal lányt, aki szerencsétlenül ácsorgott velem szemben a falnak dőlve. Pihegett és ijedtnek látszott, azonban egy szót se szólt. A kettőnk közt magasodó csendfal egyre jobban feszített belülről. Figyelmesen pásztáztuk egymást a szemünkkel anélkül, hogy tekintetünk egy pillanatra is összekapaszkodott volna. Hullámos, barnásvörös haja volt magas kontyba tűzve, ami valószínűleg a sok tánc miatt kibomlott egy kicsit. Álarca épp csak szemei környékét takarta el, így láthattam finom ívű, sötét szemöldökét. A szemein kívül – már ami látszott belőlük – semmi nem volt az arcában, ami akár egy pillanatra is megragadta volna a tekintetemet. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én, nem valami karcsú, de többé-kevésbé arányos testalkatú. Ahogy szemügyre vettem a ruháját, észrevettem, hogy a szoknyán viselt rövid kabátka kifordítva volt rajta.

-        Elnézést, kisasszony, attól tartok, kifordítva vette fel a kabátját – szóltam neki óvatosan mosolyogva.

-        Tudom – hangzott a válasza –, én is kifordultam magamból.

Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vesz tudomást a furcsa válaszról, ám tovább akartam gördíteni a beszélgetést erről a kínos pontról.

-        A kontya is kissé szétcsúszott és zilált. Megigazítsam? – nyúltam a hajkorona felé, ám ő elkapta a fejét.

-        Hagyja, kérem. Az életem kisiklott, a dolgok összezavarodtak, minden kicsúszott az irányításom alól.

Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó elkeseredett kísérletet a beszélgetésre, mert minden ösztönöm azt súgta, hogy csevejbe kell elegyednem ezzel a titokzatos lánnyal.

-        No és, mondja csak, ki a kísérője?

-        Nincs kísérőm.

-        Hogyhogy? – kérdeztem megrökönyödve.

-        Nem ismerek senkit. Egyedül vagyok ebben a nagy bálban.

-        Egyáltalán senkije, semmije sincs?

-        De – sóhajtott fel, és a szája sarkában mosoly bújkált. – A zongorám. Elhangolódott és rozoga már, de az egyetlen, aki ismeri minden mozdulatomat és érzésemet. Ő az egyetlen, aki szeret engem, akinek érek valamit. Csak tönkrement rajta a pedál.

Levette az álarcát, és szempillái alól két kövér könnycsepp buggyant elő.

-        Pedálozás nélkül nem tudok szépen zongorázni – mondta mintegy magyarázatképpen, és zokogni kezdett.

Meg akartam simogatni az arcát és letörölni a könnyeit.

Az ujjaim borzongva tapintották képmásomat a hideg tükörben.