2013. április 23., kedd

Óhajtgató


De jó lenne, ha lehetne,
Ha a világ lelkem lenne.
Tenyered vele beszórnám,
Hajadba is beletúrnám,
Karodat köréje fonnám,
A szívedhez odafognám.
Íriszedben világlanék,
Álmaidba besiklanék,
Szádon lakat, titok benne

Ha a világ lelkem lenne.

De jó lenne, ha lehetne,
Ha a világ lelked lenne.
Szempilláim közé zárnám,
Mellkasomat neki tárnám,
A fénybe is felemelném,
Aranytollak közé tenném,
Ujjaimmal simítgatnám,
Hajam alá elbújtatnám.
Tőlem senki el nem venne

Ha a lelked enyém lenne.

Jaj, el nem eresztenélek,
Bármennyire szeretnélek.
Rabnak szállnál tenyerembe

Ha a világ enyém lenne.

Rekviem II.


fura íze van ennek a sötétnek
a fejemnek kemény a föld
ez a csipke meg undorító-szürke.
sok lesz az örökkévalóság
a tükörképemmel együtt
ami a fejem felett nézi
önmagát és álmélkodik.
aztán saját képébe röhög
torz hiányos fogazattal.
a kis férgek is zavarnak a
körmöm alatti vájataikban.
hideg van. biztos északi
fekvésű az öröklakásom.
velem már az élet is kitolt.
ha a halál ilyen remélem csak
álmodom.

Rekviem I.



ez valami új
valami rút szentség
elkerülhetetlen
mint a szerelem
halott virág szagú
rézpénzek
márványos csukott
szemeken
ünneplőbe takart
szürkeség
a semmin
díszes huzat
a fényes csiszolt
aranydobozban
fuldokló szél
sem kutat

a világ
meg nem botlik
(egy szelete
megsántul)
a fa meg nem
kopaszodik
(egy ága
elárvul
s letört
vesszőit
nem éri
kegyelem)

emlékszel:
az esküvőmön
táncolsz
velem

2013. február 11., hétfő

Gyöngyfonó


Emlékszem, pár hete még
Mellettem ültél a keserű naplementében,
Hallgattuk, ahogy a holdfény hegedül,
És láttuk, hogy a világ szép lassan
Mellkasunk mélyére kerül
Gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldogok voltunk.

Emlékszem, pár hete még
A szíved egy gömbtükör volt, amiben megláttam
Az én szívem aranyló sziluettjét,
És szédültem, mikor csodáltam a
Hópelyhek szomorú piruettjét,
Míg gyöngyöt fontál hajamba, és olyan boldog voltam.

Emlékszem, pár hete még
Felkaptál, amikor hirtelen rám zuhant az ég,
Üveggel karcoltad csuklód, ne fájjon
Nekem, mikor belém markol újra
Az élet, hogy a sötétbe zárjon,
Míg gyöngyöt fonsz hajamba, és olyan boldogok vagyunk.

Emlékszem, pár hete már
Sötétebbek lettek valahogy a nappalaink,
És arcunkon se ömlött szét a holdfény,
Vérünk megkékült, megdermedt, és te
Más lettél, búskomor, vak, zord lény,
De gyöngyöt fonsz hajamba. Talán így boldogok vagyunk.

Mese a néhai színészről, aki előttem állt a diszkontban


Másodszor állt a színpadon. Fiatal volt és gyakorlatlan, gazdag családból származó. És színész. Állítólag. Bár abban a pillanatban nem érezte magát semminek, csak egy kupac szerencsétlen jelmezhalmaznak, akinek a hősszerelmes Romeot kellene alakítania. Azonban elfelejtette a szövegét. Érezte, ahogy az izzadság lefolyik az arcán.
Elképzelte, hogy a nézőtéren már összesúgnak a sznob dámák és üzletember férjeik pökhendien fogják mondogatni előadás után: „eh, ez a darab… kidobott pénz az ilyenre elmenni.” És a kritikusok… A kritikusok még rosszabbakat fognak írni róla, mint az előző alakításáról. Halál, karriervég. Hallotta, hogy a súgó valamit motyog neki, de nem tudott megszólalni.
Haja csapzott volt a verejtéktől. Beletúrt ujjaival, majd kisimította szőke fürtjeit a homlokából, aztán kétségbeesetten a nézőtérre, majd az erkélyen álló színésznőre szegezte tekintetét. A közönség felmorajlott, afféle meglepett-elismerő hangon. Imitt-amott tapsoltak is talán. Ekkor megszólalt Júlia, az előadás pedig rendben folytatódott.
A darab vége után a színház előtt izgatottan suttogó csoportok verődtek össze. Mind az új, fiatal, jóképű, szőke színészről beszéltek, aki ahelyett, hogy szövegét mondta volna, némán játszotta el a szerepet.
A kritikusok dicsérték, csodálták az „ifjú őstehetséget.”
A szerepek, a pénz, a csillogás, a hivatalos felkérések, az interjúk, az újságírók, a fotósok csak úgy özönlöttek a „zseniális fiatal színészhez.” Talán nem meglepő, hogy az összes fotóján a hajába túr. Bizony, ez védjegyévé vált. A fodrászati magazinok címlapjáról mosolygott az emberekre, sőt, saját szalont nyitott, új, kozmetikai cikkeket forgalmazó üzletláncot hozott létre. Mindenki imádta a véletlenül megszülető sztárt.
Azonban egy végzetes napon, miután megmosta haját, belemasszírozta a hajvégeket tápláló balzsamot, leöblítette, hatni hagyott rajta egy gyümölcsös regeneráló és fényesítő pakolást, majd ráfújt egy kis hővédőt és hajfényt, úgy tűnt neki, mintha a homloka gyanúsan a feje tetején kezdődne. És ez napról napra rosszabb lett. Hiába a sikerek: őt is elérte a férfiakat fenyegető kegyetlen rém: a kopaszodás.
Haj nélkül valahogy nem volt olyan sikeres. Valahogy.

2013. január 30., szerda

Táncosnő


A jég elolvad, s hidegen
Csorog le tűzvörös ruhámon,
A lég vérszínben tündököl,
Míg keserű táncomat járom.
Friss húsra vágyó vadak közt
Védtelen, egyedül remegek,
Jöjj, és fogd erősen láncom!
S csodáld e fekete szemeket.

Látod, egy sötét és forró
És vad élet, nekem ez jutott
A szép, a jó meg a könnyű
Eltűnt, az angyal megbukott.
A furcsa színű éjszakában
Napnak hívnak, de bús hold vagyok
Ringó csípő és feszes hát
Könnyes szem, hajló hószín karok.

Jöjj, táncolj velem fekete
És vérszagú ködfalak mögött,
Mézet kenek ajkaidra
S lecsókolom egy szurdok fölött.

Vagy ha te is csak eltépnél,
Tedd homlokomra a tenyered,
S ne felejtsd el a ma éjjel
Parázsló fekete szemeket.





                  

2013. január 17., csütörtök

"ég"


egem édes egem e sötét város fölött.
még meg sem kötöttek rajtam mézesőd cseppjei
bódulatomból mégis savval keltesz
elpusztítanál pedig vágytad létezésem
rám villámokat szórsz mások vétke miatt.

aztán aranyfénybe borítasz bocsánatot kérve
zajosan hirdeted hogy drága kegyelted vagyok.

én meg csak állok érzelmeid dermedt bábjaként
görcsösen kapaszkodva kék szívedbe.
!