Fekete
év volt. Január elsején nem kelt fel a nap, a tavasz borzongatóan jeges
időjárást hozott, csakúgy, mint az ősz. Talán július közepén derengett fel
keleten valami halvány ragyogás, de pár perc múltán az is elenyészett. Az
állatok behúzódtak odvaikba, barlangjaikba a sötét és a hideg elől. Valóban
minden feketévé vált: a fű, a fák, a homok, az ég, a virágok. Az idő múlása nem
volt érzékelhető, csak pontatlanul lehetett meghatározni, milyen hónap vagy
napszak van. A történet, amit elmesélek valószínűleg a Fekete Év telén esett
meg, mivel az odvakba a szokásosnál is jegesebb szél fújt be, és a kijáratokat
valami porszerű, olvadékony anyag fedte be.
Két
alak feküdt a sötétben, vastag pokrócokba bugyolálva, egy üreg két végében,
egymásnak háttal. Mondom, elképzelhetetlenül hideg volt. Ha egy cseppnyi
túlélőösztön lett volna a két lényben, szorosan egymáshoz bújnak, hogy ne
fagyjanak meg. Már éppen meg is feledkeztem volna róluk azt gondolván, hogy
meghaltak, mikor az egyikük megmozdult. Épp csak a kisujját billentette meg, de
legalább tudtam, hogy él. Éppen abban a pillanatban mozdult meg a másik is:
átfordult a jobb oldalára, miközben reszelős hangot hallatott. Eltelt egy kis
idő, mire rájöttem, hogy beszél. Furcsán ejtette a szavakat, jobban hasonlított
egy rozsdás zár nyikorgásához, mint emberi beszédhangokhoz.
-
Már
megint akkor keltél, mint én? Mikor szoksz végre le róla, hogy mindenben engem
utánozz?
-
Utánozzon
téged az, akinek hat anyja van. Egy szerencsétlen senki vagy. Néha szégyellek
lélegezni, mert tudom, hogy te négy méterre tőlem ugyanezt teszed – válaszolt
rá egy mélyebb csikorgás.
-
Ugyan
ki előtt szégyellsz bármit is? Nincs ezen a világon kettőnkön kívül senki sem.
Előttem aztán felesleges alakoskodnod, jobban ismerlek, mint ezt a sötétséget.
Ezen
igazán megbántódtam. Hogyhogy rajtuk kívül senki nincs? Akkor én mégis ki
lennék? És mi lenne a fű, a homok, az ég, a virágok meg a fák?
-
Milyen
sötétség? Hát nem látod ezt a mindent elöntő fehér fényt? Olyan, mint a
patyolat, szinte vakít. Csak hideg ne lenne.
-
Hideg?
Miféle hideg? Épp a bőröm le nem vedlem, olyan meleg van.
-
Hát
akkor bújj ki a pokrócod alól! – nyekergett a mélyebbik hang.
-
Pokróc?
Ez tiszta brokát, tiszta selyem! Még hogy pokróc. Kikérem magamnak!
Nagyot
sóhajtottam. Ez bizony rettentő unalmas kvaterkázás volt, bár a két élőlény
hallhatólag fenemód élvezte a céltalan csipkelődést. Még hallgattam egy ideig
őket, aztán éppen elszundítottam volna, mikor a magasabbik hang váratlanul
lágyabbá, dallamosabbá vált. Annyira meglepődtem, hogy az addig ólomnehézségű
szemhéjaim egyszeriben kipattantak.
-
Te,
Risztek – mondta szinte kedvesen –, mennyi ideje tart már ez az átkozott idő?
-
Milyen
átkozott időről beszélsz? – recsegte a mély hang. – Soha szebb időt még nem
értem!
-
Tudom,
hogy számolod, hogy mióta borult minden sötétbe. Sosem hagysz aludni, mert
zörögsz, ahogy a számokat a földbe karcolod.
-
Próbálj
meg te a vaksötétben számokat írogatni, nagyokos!
-
Ahá
– kiáltott fel diadalmasan a magasabb hang –, szóval bevallottad, hogy sötét
van, és nekem van igazam!
Kis
híján megint felsóhajtottam, de Risztek válasza meglepett.
-
Na
és, ha neked van igazad. Min változtat az?
-
Hát
– kezdte a másik hang –, nem tudom.
-
Na,
látod. Egyébként, ha éppen tudni akarod, Kankalin, pont háromszázötvenkilenc
napja tart a sötét.
-
Régen
mindig szoktam mondani valamit ilyenkor, de nem jut eszembe, micsodát.
-
Talán
azt, hogy köszönöm.
-
Azt
is, de nem arra gondoltam. Valami boldog.
-
Lehet.
Hosszú
ideig csak hallgattak, közben a szél teljesen megállt. Kankalin szólalt meg újra.
-
Te,
Risztek. Miért vitázunk mi annyit?
-
Nem
tudom. Nem vagyok biztos benne…
-
Miben?
-
Hogy
miért vitázunk annyit.
-
Na,
mondjad.
-
Nem
mondom.
-
Akkor
ne mondjad.
Kankalin
percekig dacosan hallgatott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a sötétben
Risztek fekhelye felé bámul vasvillaszemekkel. Azt hiszem, reménykedett, hogy
Risztek előbb-utóbb kifejti a véleményét a vitáikról, de mivel ez nem így lett,
újra megszólalt.
-
Neked
se jut eszedbe, hogy hogyan van az a valami, ami boldog? Vagy áldott, vagy
tudom is én.
-
Nem
jut eszembe. Nem fázol? – a beszélgetés végére már mindkettejüknek teljesen
lágy, emberi hangja lett. Azt hiszem, régóta nem álltak szóba egymással
azelőtt.
-
De
– mondta Kankalin, és azt hiszem, egészen kicsit elmosolyodott. – Vagyis… az
előbb még fáztam, de most már… annyira nem.
-
Én
is így vagyok valahogy. És mondd, kérlek, hogy nem csak képzelem, hogy látlak.
-
Nem
képzeled. Azt hiszem, én is látlak. Már nem is emlékeztem a szemeidre.
-
Én
sem.
Elnevettem
magam.
Még a
legsötétebb évben is gyúl fény a háromszázötvenkilencedik napon.
